19.rész - Elrabolva, de mégsem

Sziasztooook! Hát visszatértem, átgondoltam a dolgokat és nagyon hiányzott már Barbi és Olivér története. Viszont a dolgok most eléggé össze fognak zavarodni. Leginkább több Barbi szemszög lesz,mivel most többet fogunk hallani a családjáról, és annak múltjáról. De ebben a részben megértitek, hogy miért.  Remélem maradtak még olvasóim.És ha tetszett az új rész akkor kérem szépen jelezettek kommentben vagy akár chaten is! Köszönöööm. 

Barbi szemszöge

Sötétség. Ez az egy szó, ami eszembejut arról a helyről ahová kerültem. Nem tudom, hol vagyok, nem tudom miért vagyok itt, csak annyit tudok, hogy félek. Nem, nem a haláltól, hanem attól, hogy Vele történt valami. Hallottam, hogy elsült egy fegyver, és tudom, hogy Ő is ott volt a házban. Utána már csak egy zuhanás szerű hangra emlékszem, de úgyérzem ebből már következtethetek a legrosszabbra. Mégpedig arra, hogy Olivér meghalt. Egyszerűen kinyírták, és nem tudtam megakadályozni. Talán még túl könnyen veszem ezt az egészet, mert egyszerűen nem jut el a tudatomig a helyzetnek a súlya, az, hogy talán többé nem láthatom őt. Talán ez a fal amit magam köré építettem megakadályozza az érezelmeim bejutását, de nem volt más választásom. Erősnek kell lennem, mert van egy olyan érzésem, hogy ennek még közel sincs vége, és ezúttal nem hagyom magam bosszút állok Olivér végett, bosszút állok a szüleim végett, mert ennyivel tartozom nekik.

-  Jóreggelt Csipkerózsika – jött be egy fiatalabb fickó, legalábbis a hangjából ítélve úgy tűnt. Nem válaszoltam neki, csak mozdulatlanul ültem azon a tárgyon, amit ők ágynak neveztek.

- Na már meg sem szólalsz? – jött hozzám közelebb. Kezei a combomra vándoroltak és azokat kezdte simogatni. Féltem attól, hogy ez után még mire lesz képes, a sírás határán voltam, de nem törhettem meg, mert akkor csak mégjobban olyan dolgokra szánná el magát, amikre inkább gondolni sem mertem.

- Tudod nagyon izgató ez a senkitől sem félek álca, de sajnos ennél tovább egyenlőre nem mehetünk cica, a főnök épségben szeretne téged látni, ha érted mire gondolok – suttogta a fülembe. Ahogyan megéreztem büdös dohány szagú leheletét az arcom közelében a hányinger kapdosott. De belegondolva abba amiket mondott, minél hamarabb el kell innen tűnnöm. Pár perc múlva egy újabb férfi jött be az ajtón, és leszedte rólam a másikat. Valahogy mintha megnyugodtam volna egy kicsit. A két férfi veszekedni kezdett, majd a zaklatóm kiment.

- Ő, sajnálom – mondta a „kedves” srác.

- Mégis mit sajnálsz? – kérdeztem egy cseppet sem kedves hangnemben.

- A viselkedését, tudod Ő egyáltalán nem ilyen- mentegetőzött.

- Ja, gondolom mást már rég megerőszakolt volna – ezzel véget vetettem a köztünk lévő párbeszédnek, nem volt kedvem vele sem bájcsevegni. A gondolataim visszavándoroltak ahhoz az egy személyhez, akit tiszta szívemből szeretek. Olivér volt az oka annak, hogy erős maradtam, hiszen talán még egyszer majd újra találkozunk… Viszont Tamásék gondolom már halálra izgulták magukat, én pedig tehetetlenül egy cellába vagyok zárva, és arra várok, hogy mikor jutok ki innen, vagy ha nem is jutok ki, akkor mikor fognak velem is végezni, vagy talán még rosszabb…

***

Teltek - múltak a hetek és én még mindig bezárva csücsültem a zárkám egyik sarkában. Az időérzékem már teljesen összezavarodott, nem tudtam megkülönböztetni, hogy mikor van nappal és éjszaka, de már ehhez is hozzászoktam, mint ahogy ahhoz is hogy valószínűleg soha sem jutok ki innen. Gondolkoztam az öngyilkosságon, de nem adom meg ezeknek az embereknek azt az örömöt, hogy összetörni lássanak. Minden nap elmondom magamnak, hogy erősnek kell lennem, és hogy még van remény a szabadulásra. Most viszont furcsa érzésem van, hiszen minden reggel be szokott hozzám jönni az a srác, aki itt „dolgozik”, úgymond őriz engem, de a mai napon nem jött be. Az utóbbi pár napban kezdtem vele egyre többet beszélgetni, és rájöttem, hogy ő jó ember, nem tartozik ide. Biztos oka van annak, hogy ezek közé a mocskok közé került. Elmesélte, hogy azért tartanak még mindig itt mert a főnök nem érkezett meg, állítólag valami üzleti úton van. Na persze el tudom képzelni milyen üzleti úton lehet. A nagy gondolkodásaim közepette ajtócsapódásra lettem figyelmes. Egy idegen alak közelített felém idegesen, és felrángatott a helyemről.

- Na gyere te kis csitri, megérkezett a főnök – húzott maga után.

- De, de Áronnal mi történt? Miért nem Ő jött értem? – kérdezősködtem az idegentől.

- Csak nyugalom, időben meg tudsz majd mindent – zárta le ezzel a témát. Egy hosszú sötét folyosón mentünk végig, a folyosó végén pedig egy lépcső vezetett fel felé. Büdös dohos szag áradt mindenhonnan. A lépcső végén egy nagy vas ajtó előtt álltunk meg, megvártuk míg kinyissák, majd szó szerint a férfi belökött rajta. Egy nappali féle helyiségben kötöttünk ki. Bár a hirtelen fény bántotta a szemem és reflexből becsuktam őket. Lassan viszont megbarátkoztam a napsugarakkal és felmértem magam körül a terepet. Valóban egy nappaliban voltunk. A szoba közepén egy óriási fehér bőr ülőgarnitúra volt elhelyezve vele szemben pedig egy hatalmas plazma tv, házi mozival, és négy hangfallal körülvéve. A szobában négy óriási ablakon lehetett kilátni a tengerre. Várjunk csak…tenger? Hol a fenében vagyok?

- Hol vagyunk? – álltam fel és választ követeltem.

- Spanyolországban – hangzott el a válasz, egy számomra ismeretlen ember szájából. Megfordultam és egy középkorú, magas, kissé már őszes hajú férfit pillantottam meg. Nem volt valami félelmetes kinézete, valahogy rosszabbra számítottam. Valaki még volt mellette, és fel is ismertem azt az embert Áron volt az. Szóval semmi baja sincs neki. Legalább ez megnyugtatott.

- Pici kislány korod óta nem láttalak Barbi, nagyon szép lány lett belőled – a meglepetések sora egyre csak nőtt, hiszen ez az ember ismer engem, de én még soha életemben nem láttam.

- Ki, ki maga?  - hebegtem.

- Jaj, hát persze hogy is tudhatnád… - húzta az időt. – Én az apukád vagyok Barbi – válaszolt végül. Ledöbbentem.

-Őőő, ez valami tévedés, az én apám halott, autóbalesetben halt meg nem régen. Szerintem összekever valakivel – mentegetőztem.

- Ó igen? Valóban úgy gondolod? Akkor szerintem honnan vannak ezek? – nyújtott át egy köteg fényképet, és egy anyakönyvi bizonyítványt is. Elkezdtem nézni a képeket, és felismertem rajtuk valakit, valakit akit a világon a legjobban szerettem.

- De hisz Ő az anyám – elérzékenyültem, valóban ő volt a képeken, evvel az emberrel. És ahogyan tovább haladtam a képek nézegetésében megtaláltam rajta magamat is, még kis baba koromban, de mellettem feküdt még valaki, egy kisfiú. A férfi látta, hogy a fiút nézem a képeken.

- Ő a testvéred, ikrek vagytok. Persze kétpetéjűek, így nem hasonlítotok egymásra, de tudtommal már ismered őt – mondta, és közelebb jött hozzám.

- Ismerem? – kérdeztem vissza

- Én vagyok az – szólalt meg Áron az állítólagos apám háta mögül.

- Ez nekem sok – ültem le a fotelba. Nem hiszem el lassan húsz éves leszek, az életem pedig kész káosz. Most tudtam meg hogy van egy testvérem, és az anyám, akire mindig felnéztem hazudott nekem. Hazudott,pedig tudnom kellett volna a testvérem létezéséről. Tudnom kellett volna, hogy az ember akit tizenhat évig apának szólítottam valójában köze sem volt hozzám. Egy nagy hazugságban éltem. Tamásék biztos tudták ezt az egészet, de vajon miért nem mondták el? Miért kellett titkolózni? Miért? Miért? Miért?

- Jól vagy kislányom? – ült le mellém az apám akinek még a nevét sem tudom, és egyszerűen nem tudom megszokni hogy a lányának nevez.

- Kérem ne nevezzen a lányának én nem is ismerem magát – álltam fel a helyemről.

- Figyelj tudom, hogy ez most nehéz, de meg kell értened. Elég nagy lány vagy már ahhoz, hogy felfogd mi is ez az egész. – magyarázkodott.

-Hát már pedig nem értem, magyarázza meg, magyarázza meg miért ennyi idősen kell megtudnom, hogy nemis az igazi apámmal éltem, magyarázza meg miért csak most bukkan fel az életembe, gyerünk magyarázza meg – kiáltottam rá, és sírni kezdtem. – Tudja egy apa nem rabolja el a lányát, és nem tartja bezárva hetekig, szóval ez egy bazi nagy átverés, maga nem is az apám. Na és mi van Olivérrel? Maguk megölték a szerelmemet. Hol voltál akkor APA? Hol voltál mikor az embereid megölték őt? Mond hol voltál? – akadtam ki teljesen, és egy szúrást éreztem a mellkasomban, körülöttem pedig ismét elsötétült az egész világ…

Goodbye

Sziasztok drágáim. Nem, nem új résszel jövök, csupán búcsúzni jöttem. Gondolom mindenki hallott már a történtekről…. Nos ahogy mondani szokták: Minden vég egy új kezdet! Mivel egy Olivéres blogot kezdtem el írni, amit nagyon szerettem, bár az utóbbi időbe nem volt rá sok időm, magánéleti okok végett, most viszont végleg bezárom.  Sajnálom nem megy, nem tudok ezek után tovább folytatni egy olyan blogot amiben Ő a főszereplő,amiben még a ByTheWay tagja Ő is. Egyszerűen nem megy, mert tudom, hogy ez már a múlt. Igy már minden más….

De bevallom hiányozni fog Barbi és Oli története, mert tényleg nagyon a szívemhez nőtt az egész blog. És köszönöm nektek, hogy olvastátok, és szerettétek is remélem.  Megsúgom ezek után sem hagyom abba az írást van egy másik BTW blogom, amiben Ya Ou a főszereplő azt fogom folytatni, remélem az is ugyanígy elnyeri majd a tetszéseteket.

Végezetül pedig annyit, hogy kitartást, a srácoknak szükségük van ránk Wayerekre, mivel nehéz időszak előtt állunk. De együtt menni fog, csak bíznunk kell egymásban! J

18.rész - Kóma

Sziasztok, hát itt is van az új rész. Kérlek ha tetszik véleményezzetek. Köszönööööm. Jó szórakozást! :)

Olivér szemszöge

A fejembe iszonyú fájdalom hasított és nem bírtam megmozdulni, semmit sem láttam magam körül, teljesen önkívületi állapotba kerültem. A sötétség volt az egyetlen dolog ami létezett körülöttem. Hiába próbáltam valamiféle fényt találni nem sikerült. Csak feküdtem az ágyon teljesen kiszolgáltatva és nem tudtam másra gondolni csak rá. Ő volt az egyetlen ami életben tartott, ami végett nem adtam fel.

Lassan nyitottam ki a szemeimet, remélve, hogy ez csak egy szörnyű rémálom és mire felkelek minden rendben lesz, de nem így történt. Még mindig ugyanott voltam, ugyanolyan állapotban. Bevallom féltem, féltem, mert fogalmam sem volt, hogy mi fog ez után következni. Talán már meghaltam? Vagy mégrosszabb…

Hirtelen valami világosat láttam a messzeségben, ekkor jöttem rá, hogy nem is egy szobában vagyok, hanem inkább egy óriási színpadhoz tudnám hasonlítani ezt az egészet. A fény egyre csak közeledett felém, és egyre jobban láttam egy emberi alakot kirajzolódni. Egy női test volt, hosszú hajjal és földig érő fehér ruha volt rajta. Az arcát nem láttam, de késztetést éreztem arra, hogy megérintsem, mintha ismerném őt. Ismét megpróbálkoztam felállni, de persze sikertelenül. Egy pillanatra a fehér ruhás lány is megállt,mintha megtorpant volna, de aztán ismét felém közelített.

- Olivér – suttogta a nevemet, ismerős volt a hangja. – Magadhoz kell térned – hallottam ismét. De mit akarhat evvel, hogy magamhoz kell térnem? Hiszen magamnál vagyok.

- Nem… nem értelek – nyögtem halkan.

- Fel kell kelned, nem maradhatsz itt – jött még közelebb hozzám, ekkor rájöttem, hogy ki is ő valójában. Barbi volt az. Bőre csak úgy ragyogott, akár egy angyal úgy nézett ki. Soha sem láttam még ilyen gyönyörűnek. Nagy levegőt vettem és felé nyújtottam a kezem, úgy látszik újra bírtam mozgatni a végtagjaimat. Megragadta a kezeimet, de furcsa volt, nem éreztem őt.

- Nem érzem az érintésed – döbbentem le, mire ő elmosolyodott, abszolút nem is lepődött meg.

- Mi történik? – kérdeztem

- Minden rendben lesz – simított végig az arcomon. Hangja megnyugtató volt, szinte elhitette velem, hogy igaza van, pedig tudtam, hogy nincs így. – De ébredj fel drágám.

- Ez most egy álom? – kérdeztem

- Igen, mondhatjuk úgy is – válaszolt, de mire vissza tudtam volna kérdezni, hogy mit is akart evvel mondani, minden eltűnt körülöttem. Kis idő elteltével valami gép csipogását hallottam magam mellett. Lassan próbáltam kinyitni a szemeimet, hogy felmérhessem a terepet magam körül, de az erős fény érzékelésére reflexből visszacsukódtak. Vettem egy nagy levegőt és újra megpróbáltan ezennel sikeresen. Egy kórházi szobát véltem felfedezni magam körül, és a kezemből kilógó infúziós csövek is erre utaltak. Oldalra fordítottam a fejem, bár nem volt valami kellemes érzés, mert azonnal szörnyű fájdalmat éreztem az imént említett testrészembe. Viszont az ágyam mellett három megdöbbent szempárral találtam szembe magam. A srácok voltak azok, az iménti megdöbbentség pedig már áttért megkönnyebbüléssé. Én viszont nem tudtam, hogy mi van, hogy kerültem ide vagy, hogy mi is történt valójában….Kérdések ezrei sorakoztak a fejemben, és válaszokat akartam, méghozzá azonnal.

Kis idő elteltével már a vizsgálóban voltam egy orvossal az oldalamon. A srácok persze azonnal le támadtak a kérdéseikkel, de nem tudtam rájuk válaszolni, ugyanis nem vagyok biztos abban, hogy jól vagyok. Minden pillanatban beugrik valamiféle képkocka, amit nem tudok hova tenni. Először az hogy otthon vagyok Ya Ouval, majd dühösen elrohanok. Utána Barbi arca jelenik meg folyamatosan, de fogalmam sincs, hogy miért.

- Miért nem emlékszem Doktor Úr? – kérdeztem

- Nos, ez teljesen normális ilyen állapotban, valószínűleg pár óra és mindennel tisztában lesz, ugyanis semmi maradandó sérülést nem véltünk felfedezni. Ez úgymond olyan átmeneti amnézia – válaszolta.

- Kérem mondja el, hogy hogy kerültem ide,

- Na jól van, talán ez még segíteni is fog az emlékek visszahozásához. Ahogy a barátja elmesélte feldúltan távozott otthonról, majd egy jó darabig nem is tért haza. Ekkor indultak el az Ön keresésére. Végül valami barátnője házában találták meg eszméletlenül – mondta a orvos. Ekkor eszembe jutott az egész, ott volt Barbi, de vajon róla miért nem mond semmit?

- Barbi, jézusom, ugye jól van? Hol van? Látni akarom azonnal – pattantam fel az ágyról.

- Ki az a Barbi? – kérdezte az orvos.

- A barátnőm ő is ott volt velem mikor megtámadtak minket, Őt keresték, ugye nem…? – támadtam le a dokit.

- Megtámadták? Miről beszél? – döbbent le

- Két álarcos fickó, ott voltak a konyhában mikor kiindultam. Utána hallottam egy sikítást. – hadartam.

- Sajnálom Uram, de senki sem volt Önön kívül a lakásban

- Mi? De hiszen leütöttek, Barbival pedig kitudja mit csináltak, azonnal látni akarom – akadtam ki.

- Figyeljen, mikor a barátja utána ment senkit sem látott ott magán kívül. A leletek pedig bizonyítják, hogy legurult a lépcsőről, ez okozta a súlyos koponyasérülést. Valószínűleg ezeket a dolgokat csak beképzelte, ugyanis kómában volt majdnem három hétig, ilyenkor az emberek az álmokat eléggé élethűnek fogják fel, és úgy érzik, mintha valóban megtörténtek volna – nem hiszem el, kómában voltam. Három hét rengetek idő, én pedig biztos vagyok abban, hogy nem képzeltem be ezeket. Itt volt Barbi tudom, és azt is tudom, hogy óriási bajban lehet.

- Meg kell őt találnom, azonnal meg kell keresnem – indultam ki az ajtón, de még mielőtt kiértem volna egy szúrás szerű érzést éreztem a karomba, és azonnal nyugodtabbnak tűnt minden körülöttem, de még így is tudtam, hogy semmi sincs rendben és egyedül maradtam, ugyanis nem hisznek nekem.

17.rész - A baj nem jár egyedül...

Sziasztok, hát szörnyen sajnálom, hogy ennyi ideig nem volt új rész, de egyszerűen nem ment az írás. Leblokkoltam. Sok minden történt velem az utóbbi időben talán ez volt a baj, de most újra itt az új rész, remélem még van aki várja és az olvasóim is kitartanak mellettem. A részhez nem fűznék semmit, remélem, hogy tetszeni fog nektek. Várom a véleményeket!

Barbi szemszöge

- Köszönöm – szipogtam. Csak néztünk egymás szemébe, hosszú hosszú percekig, mikor aztán ismét közel éreztem magamhoz őt. Szívem egyre hevesebben dobogott. Ajkai közeledtek az enyémek felé, tudtam, hogy nem helyes amit teszünk, és evvel semmit sem oldunk meg, de szükségünk volt egymásra. Kizártuk a külvilágot, és csak ketten maradtunk. Ő és én. 

A levegő csak úgy forrt kettőnk közt, mi pedig nem tudtunk parancsolni az érzéseinknek. Ajkaink egymásra tapadtak és nyelvünk lassú táncot járt egymással. Úgy öleltük egymást mintha ez lenne az utolsó alkalom arra, hogy egymás közelében lehetünk, de talán ez csak azért volt, mert már hosszú ideje vártunk egymásra. Hiszen soha sem felejtettük el egymást, csupán csak megtanultunk egymás nélkül élni.

A kezem automatikusan a szöszi feje felé irányult, óvatosan beletúrtam a hajába, miközben ő gyengéden felemelt a földről, és a szobám felé vette az irányt. Közben egy percre sem vált el ajkaimtól, olyan volt ez számomra, mint egy álom, amiből soha sem szeretnék felébredni. De tudom, hogy ami ez után fog következni, az mind kettőnk számára kihívás lesz. Ugyanis Olivér haragszik rám, és meg is van rá az oka, és ez a dolog ami most köztünk van semmin sem fog változtatni. El kell érnem, hogy újra megbízzon bennem, hogy újra a régi kapcsolat legyen köztünk. Csak félek, hogy ezek után már lehetetlen lesz ezt elérni.

Olivér kinyitotta a szobám ajtaját, és az ágyra fektetett, majd követte a saját példáját és mellém feküdt. Csak néztünk egymás szemébe szótlanul, hiszen nem is tudtunk volna mit mondani. Semmi sem volt rendben. Semmi. Hibát hiba hátára halmozunk, de még sem érzem azt, hogy megbántam volna. Talán ezért a pokolra fogok jutni, de újra érezni akarom azt, amit pár perccel ezelőtt, érezni akarom finom csókjait, az érintéseit, és az egész lényét. De nem lehet bármennyire is ezt szeretném, ez mind kettőnk számára helytelen lenne, és nem szeretnék egy újabb csalódást okozni neki, hiszen nem érdemli meg. Engem sem érdemel meg. Biztos vagyok benne, hogy ezer meg ezer nálam sokkal jobb, hozzá illőbb lányt találhat még, hiszen én csak fájdalmat okozok, és nem bírom elviselni hogy szenved miattam.

Talán ez az egyik legnehezebb dolog az ember életében, elengedni azt akit tiszta szívéből szeret. Talán ez az a dolog amin soha nem fogunk tudni túllépni, és talán nem is ez a helyes döntés, csupán a könnyebbik út, de viszont a fájdalmasabb is, még is úgy érzem ezt kell tennem.  A szívem viszont más diktál, azt, hogy ne adjam fel, vele lehetek, boldogak lehetünk, de ebben az esetben az ész győzött a szív felett. Biztos vagyok benne, hogy ez még nehezebb lesz annál is, mikor elköltöztünk, de amint már említettem meg kellett tanulnunk egymás nélkül élni, és a sebek még frissek szóval most talán könnyebb lesz újra elengedni, hogy hamarabb gyógyuljanak be. Viszont a szívem szakad meg, ahogy nézem őt, látom azt a csillogást a szemeiben, és látom magam előtt az arcát, ahogyan közlöm vele a döntésemet. Tudom, hogy fájni fog, még is össze kell szedni magam.

A fiú keze felé nyúltam és egybekulcsoltam ujjainkat. Nagy levegőt vettem és szólásra nyitottam a számat.

Olivér szemszöge

Miért van ennyire rossz érzésem? Hiszen itt van mellettem, mi rossz történhetne? Mégis szörnyen érzem magam. Egybekulcsolt kezeinkre néztem és tudtam, hogy soha sem akarom ezeket a kezeket elengedni. Számomra Barbi életem szerelme. Ő más mint a többi lány, és bármit is tett, készen álok megbocsájtani. Úgy érzem mellette jobb ember vagyok. Hiszen eddig a lányok csak arra voltak jók, hogy kielégítsem a vágyaimat, most viszont más. Ő nem csak egy egyéjszakás kaland, ezt már az első perctől tudom. Ő a legjobb barátom, és egyben a szerelmem is. És harcolni fogok érte, bármi is történjen.

- Olivér – szólított halkan. – Beszélnünk kell – ez volt az a mondat mitől tartottam, talán nem alaptalanul van rossz érzésem.

- Mondjad – ültem fel az ágyon.

- Figyelj, én tudom, hogy nehéz volt ez a két év, és azt is tudom, hogy most sem könnyű. De…

- Barbi kérlek, csak ne azt mond amire gondolok – könyörögtem.

- Szeretlek szöszim – simogatta meg az arcom.

- Miért érzem úgy, hogy búcsúzkodunk ismét? – fogtam meg a kezét.

- Az élet csupa búcsúzkodás – mosolyodott el.

- De…de miért? – kérdeztem alig hallhatóan.

- Ez a helyes döntés – hajtotta le a fejét.

- Akkor ne,ne ez legyen, döntsünk helytelenül, kérlek Barbi – mentem hozzá közelebb, de mind hiába, meghátrált. – Értem én….szóval ennyi – gördült ki egy könnycsepp a szememből.

- Mond, ezért vártam rád két évet? Két hosszú évet, azért, hogy aztán a szemembe mond, hogy ennyi, hogy vége? Tudod mit, legyen ahogy akarod – mondtam hangosabban, amitől megrezzent. – Legyen vége mindennek köztünk. Felejtsünk el mindent, ami történt, és felejtsük el egymást is – kiabáltam, és az ajtó felé indultam.

- Bár soha ne ismertelek volna meg – csaptam meg magam után az ajtót. Tudom, hogy hülyeségeket mondtam, baromságokat vágtam a fejéhez, most léptem csak ki a szobából, de már megbántam. A méreg beszélt belőlem. Legszívesebben visszamennék hozzá megölelném, de nem tehetem, hiszen Ő nem ezt szeretné, így hát akkor vége. Elveszítettem őt, úgy érzem most már örökre. Eddig legalább volt remény, de most már az is meghalt.

Szomorúan, és egyben idegesen sétáltam le a lépcsőn, nem tudtam feldolgozni az előbb történteket. Ki akartam ereszteni a dühömet minél hamarabb, és felejteni szerettem volna. Azonban furcsa hangok csapták meg a fülemet az előszobából, odalopóztam és megláttam kettő fegyveres álarcos fickót, akik mintha őrt álltak volna az ajtóban. De vajon mit kereshetnek itt? Betörők lennének? Azt nem hinném…De ha nem akkor Barbi veszélyben lehet. Halkan visszaindultam az emeletre, de közben a rendőrök számát tárcsáztam, a fülemhez irányítottam a telefont, de akkor erős ütést éreztem a fejemen, és egyből hátra estem. Mintha meg bénultam volna, nem bírtam felállni, sőt még a telefonomért sem bírtam nyúlni. Csak imádkoztam, hogy ne találják meg őt. De akkor egy sikítást hallottam az emeletről, utána pedig egy lövés is elhangzott.

- Nem, Barbi nem lehet – próbáltam kiabálni, de az sem ment, a sötétség engem is hatalmába kerített…. Az utolsó szó, amit hallottam az a nevem volt, egy női hang kétségbeesetten kiabált nekem, utána mintha meghaltam volna a testem pehely könnyű lett, és már nem éreztem semmit sem.

16. rész - Se veled, se nélküled...

Sziasztoook :) Itt az új rész, remélem tetszik, és hagytok vélményt magatok után! :)

Ledöbbentem, lábaim mintha földbe gyökereztek volna. Itt van, újra láthatom őt, a lányt akit mindennél jobban szeretek. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit tegyek csak álltam előtte és bámultam. Gyönyörű nő lett belőle. Szőke haja még hosszabb lett, azóta mióta utoljára láttam, és az arca is megváltozott egy kicsikét. De még mindig tökéletes, épp olyan hatással van rám, mint mikor megláttam őt az árvaház konyhájában, soha sem fogom elfelejteni. Tudtam, hogy az a találkozás egészen más volt, valami történt akkor kettőnk közt és tudtam, hogy vele kell lennem. Olyan furcsa volt ez az egész. Főleg az, hogy nem akkor találkoztunk először, hiszen ott volt az a szörnyű autóbaleset is, azt hittem nem élte túl. Másnap kerestem őt a kórházakban, de nem kaptam róla információt, mintha titokban akarták volna tartani azt, hogy él.

Most pedig újabb hosszú idő után megint itt van, és én még csak megszólalni sem bírok. Egyszerűen lesokkoltam.

- Olivér, minden rendben? – lóbálta előttem a kezeit. Igazából magam sem tudom, hogy minden rendben e, vagy hogy mit kéne ilyenkor mondanom. Elgondolkoztam azon, hogy két hosszú évig semmi féle életjelet nem hagyott maga után, csak azt a levelet, amit persze azóta is nagy becsben őrzök. De onnantól semmi, se Tamásékról, sem pedig róla. Mintha a föld nyelte volna el őket, komolyan sokszor már azt hittem, hogy valami szörnyűég történt. De nem, minden rendben, viszont Barbi még a hazajövetelről sem értesített engem, és Ya Out sem, pedig, mint ahogy kiderült eléggé jóban voltak. Rá kellett jönnöm, hogy hiába is szeretem őt őrültem, csalódtam benne, csalódtam azért amiért elhagyott, azért mert nem jelentkezett. Drága barátomba pedig azért, mert átvert, sikeresen eltitkolt előlem mindent, ami életbevágóan fontos volt számomra.

Összezavarodtam, becsapva éreztem magam, de közben pedig nagyon örültem annak, hogy Barbi megint itt van. Legszívesebben most átölelném és soha sem engedném el, de nem tehetem. Nem borulhatok mindjárt a nyakába, hiszen eléggé csúnya dolgot művelt.

 Barbi szemszöge

Ahogyan újra meg pillantottam őt, az az érzés egyszerűen hihetetlen volt. Egyszerre voltam nagyon boldog, és rettentően szomorú is. Láttam a kétségbeesett és szomorú arcát, tudom róla, hogy nagyon mélyen érinti, ha csalódnia kell. És tudom, hogy bennem most csalódott. Nem is várom, hogy megbocsásson, hiszen valóban szörnyű dolog az amit tettem, de azért remélem egyszer majd újra normálisan fogunk tudni beszélni. Nem hittem volna, hogy ennyire nehéz lesz majd a viszontlátás. Azt hittem nem fog ennyire fájni, de igazából ez sokkal rosszabb, mint az elmúlt két év nélküle. Látni egy mindig mosolygós fiút teljesen csalódottnak. Rápillantottam a kezére és megláttam benne anyukám nyakláncát, megőrizte, ott van nála. Szemeim könnybe lábadtak és most legszívesebben a nyakába ugrottam volna, pont úgy mint régen.

- Miért csináltad ezt? – hangzott el szájából a nagy kérdés, amit rettegve vártam. Hiszen igazából magam sem tudtam rá a választ. Ránéztem a szöszire, aki rezzenéstelen arccal nézett vissza rám. Szemei jóval sötétebbek voltak, és arca sem volt olyan, mint egy huncut kisfiúé, teljesen komoly volt.

- Olivér, én, én annyira sajnálom – suttogtam halkan. – Tudom, hogy szörnyű dolgot tettem – hajtottam le a fejem. Nem tudtam mást mondani, csak ennyire voltam képes, és ez is nagy erőfeszítésembe került, hiszen a sírás fojtogatott egyre jobban és jobban.

- Barbi, figyelj. Tudod te egyáltalán, hogy mit éltem át az utóbbi időben? – kérdezte egy szem rebbenés nélkül, az arca pedig érzelemmentes maradt. Erősnek kellett, hogy maradjak, nem szeretnék összetörni előtte.

- Látod, látod, fogalmad sincs róla. Édesem két évig vártalak, nem telt el úgy nap, hogy ne gondoljak vissza rád, hogy ne nézzem meg a képeinket, és ne lássam a mosolyodat. Bevallom próbáltalak kiverni a fejemből, próbáltalak gyűlölni, de nem sikerült, és tudod miért? – jött hozzám közelebb.

- Mert szeretlek, tiszta szívemből szeretlek téged. – csak pár milliméter volt köztünk, szinte éreztem az arcomon a leheletét. Hallottam, hogy szíve hevesebben dobog. Félve ugyan de belenéztem a szemébe, láttam , hogy pár kusza könnycsepp gördül végig az arcán.

- Az a legrosszabb, hogy nem, nem tudok megbocsátani. Túl sok fájdalmat okoztál, nem tehetem meg. Pedig hidd el, hogy mindennél jobban szeretnélek újra megölelni, megcsókolni, de

úgy gondolom, hogy nagy hiba lenne. – simított végig az arcomon, és már én sem tudtam féken tartani könnyeimet, hagytam, hogy szabadon száguldjanak végig az arcomon. Lehajtotta fejét és arca felé nyúlt, de mielőtt megtörölhette volna könnyes szemét a nyakam felé vándoroltak a kezei. Kezébe fogta az apró fél szív medált, amit Dávidtól kaptam, mikor fél éve voltunk együtt. A másik fele nála van, és hát így nem nehéz rájönni arra, hogy van valaki más az életembe.

Oli visszanézett rám, de még mindig a kezében volt a medál.

- Ezért nem kerestél ugye? – kérdezte és egy cinikus nevetés kíséretében.

- Nem, Oli, ennek semmi köze hozzá – feleltem, kissé remegő hangon.

- Mióta vagytok együtt? – vágta rá, mintha figyelmen kívül hagyta volna a válaszomat. Oldalra néztem és a falat kezdtem el tanulmányozni. Bár ebben a pillanatban bármit néztem volna, csak az ő szemébe ne keljen néznem. Nem bírtam elviselni azt a fájdalmat, amit láttam bennük. Tudván, hogy ez az én hibám.

- Barbi, kérlek – könyörgött.

- Lassan egy … éve – dadogtam. Nagyot nyelt és hátrébb ment tőlem. Egy szót sem szólt,ami bevallom megijesztett.

- Szereted őt? – bökte ki végül. És most eljött az a pillanat, mikor nem tudtam válaszolni a kérdésére. Eddig biztos voltam benne, hogy szeretem Dávidot, de most az utóbbi fél óra történései, mintha megváltoztattak volna. Pedig szeretem őt, de itt van Olivér és most teljesen összezavarodtam. Újra feltörtek az érzéseim, amiket az Olivérrel töltött hónapok során éreztem. Pedig azt hittem ez már nem fog előfordulni, de mégis. Az érzéseim még jobban összekuszálódtak, és nem tudtam mit tegyek. Tehetetlenül zuhantam le a földre, és az eddigi pityergésem átváltott zokogásba. Bűntudatom volt Oli miatt és Dávid miatt is. Egyiket sem szeretném bántani szándékosan, de úgy érzem bármit teszek avval csak rontok a helyzeten.

- Értem, nem válaszolsz – indult el az ajtó felé Oli. Valahogy nem akartam, hogy kisétáljon azon az ajtón, de nem kérhettem arra, hogy itt maradjon. Fejemet a térdemre hajtottam, és csak sírtam, soha nem lesz már olyan mint régen…

 Azt hittem, hogy már elment, mikor egy érintésre lettem figyelmes. Valaki megfogta a kezem és egy tárgyat helyezett bele, felnéztem és láttam, hogy Olivér az.

- Megígértem, hogy vigyázok a nyakláncodra, és látod, betartottam az ígéretem – húzta egy apró mosolyra a száját.

- Köszönöm – szipogtam. Csak néztünk egymás szemébe, hosszú hosszú percekig, mikor aztán ismét közel éreztem magamhoz őt. Szívem egyre hevesebben dobogott. Ajkai közeledtek az enyémek felé, tudtam, hogy nem helyes amit teszünk, és evvel semmit sem oldunk meg, de szükségünk volt egymásra. Kizártuk a külvilágot, és csak ketten maradtunk. Ő és én. 

15.rész - Hazatérés

Sziasztók, itt is a 15.rész, hamar hoztam mert hétvégén nem tudnám meg írni, mert koncertre megyek :)) Hát eléggé hosszúra sikeredett, remélem tetszeni is fog! :) Ha tetszik kérlek véleményezzetek fontos lenne! :)

Idegesen várakozom a szóbeli érettségim eredményeire, nagyon félek, pedig tudom, vagyis remélem, hogy átmentem. Sorba hívják be a diákokat az egyik osztályba, és páran bizony eléggé összetörten, vagy sírva jönnek ki.

- Barbara Hunyadit kérem – szólt ki az egyik tanár az ajtón én pedig azonnal felálltam és követni kezdem. Az idegesség már teljesen eluralkodott rajtam, hiszen ezen múlik a jövőm, az, hogy biztosan vissza e mehetek Budapestre. A tanárok az osztály másik végén ülnek egy asztalnál, amint odaértem megálltam az asztaluk előtt és csak vártam arra, hogy mondjanak végre valamit.

- Szóval Barbara, szépen teljesített, bár voltak hiányosságai, de biztos vagyok benne, hogy ezeket pótolni fogja. Azt hiszem, hogy egységes döntés született, büszkén kijelenthetem, hogy sikerült, le érettségizett. – gratulált az egyik kedvenc tanárom, hirtelen fel sem fogtam ó, hogy mi történik körülöttem.

- Úristen köszönöm – kiáltottam el magam magyarul, amitől mindenki furcsán nézett rám,hiszen egy kukkot sem értetek. De gyorsan kijavítottam magam elvettem a bizonyítványomat és kimentem. Dávid kint várt a suli előtt, mert értem jött kocsival. Bepattantam az autóba és megcsókoltam, gondolom látta rajtam, hogy milyen boldog vagyok, így már könnyű volt neki kitalálnia, hogy átmentem.

Most délelőtt tíz óra van a gépem pedig este hatkor indul, még rengeteg dolgom van hiszen a pakolást még el sem kezdtem egyáltalán. A barátoktól viszont már elköszöntem, megígértem nekik, hogy amint tudok írok és majd meglátogatom őket. Nagyon boldog voltam, hogy újra hazamehetek, hiszen akárhogyan is nézem nekem Budapest az otthonom és már nagyon hiányzik. Bár bevallom eléggé félek, hiszen két év nagyon hosszú idő, és senkivel sem tartottam a kapcsolatot, kivéve persze Ya ouval egy darabig, de még Lexitől sem tudtam elköszönni, istenem nagyon hiányzik már ő is. Már lassan tizennyolc éves lesz, felnőtt. Szörnyű barátnak érzem magam, hiszen megígértem neki, hogy örökké mellette leszek, de megszegtem az ígéretem el sem köszöntem tőle, csupán egy levelet hagytam neki is, amit még indulásom előtt bedobtam az árvaház postaládájába, lehet hogy el sem jutott hozzá, mert kétlem, hogy olyan jószívűek lettek volna, hogy odaadják neki. De azért reménykedem, hogy ha majd újra találkozunk még szóba fog velem állni. Bár szerintem mindenki haragszik, vagyis még biztosan nem felejtették el a történteket. Főleg Olivér, igazából most, hogy megtanultam nélküle élni, újra hozzá kell majd szoknom ahhoz, hogy a közelembe van, érzem, hogy elkerülhetetlen az, hogy ne találkozzunk, hiszen egy városban fogunk lakni. De nagyon nehéz lesz a viszontlátás mind kettőnk számára. Úgy érzem, hogy egy darabig titkolnom kéne, azt, hogy itt vagyok, de mondjuk ez sem segítene nagyon. Viszont valamire nagyon kíváncsi vagyok, vajon Oli megtalálhatta a levelet? És vele együtt a nyakláncomat, amit úgymond zálogként adtam neki oda? Sok sok kérdés kering a fejemben és egyikre sem tudom a választ, annyit viszont tudok, hogy nem csinálhatok őrültséget, hisz itt van Dávid aki szeret, és én is ugyanúgy szeretem, és talán már Ő is talált magának valakit akivel boldog lehet, és talán már nem is gondol rám, lehet, hogy végleg kitörölt az emlékezetéből. Ilyen és hasonló gondolatok cikáztak végig a fejemben a ruháim csomagolása közben. Viszonylag gyorsan elment a délután és már arra kaptam magam, hogy Tamással a bőröndjeimet pakoljuk az autóba, ami annyit jelent, hogy nemsokára eljön a búcsúzás ideje, teljesen önálló életem lesz, hát eléggé furcsa belegondolni.

Fél óra elteltével beszálltunk a kocsiba, én Dáviddal mentem, hogy útközben még egy kicsit kettesben lehessünk.

- Hiányozni fogsz édes – fogta meg a kezemet, de közben ugyanúgy az utat figyelte.

- Te is hiányozni fogsz, de majd beszélünk minden nap, oké? – mosolyogtam, és erősebben szorítottam a kezét. Tényleg hiányozni fog, mostanában majdnem mindent együtt csináltunk nem telt el olyan nap hogy ne lettem volna vele és ez az egész most nagyon furcsa lesz egyedül.

Az út további része csendesen telt, de nem az a kínos csend volt köztünk, hanem inkább olyan más, hiszen nem nagyon tudtunk mit mondani egymásnak, mert tudtuk, hogy útjaink most ketté fognak válni, legalábbis egy darabig biztosan.

Odaértünk a repülőtérre, a hangosbemondón pedig már mondták a szokásos szöveget. Hirtelen deja vu érzés fogott el, hisz utoljára akkor voltam reptéren mikor jöttünk el Pestről, és ugyanígy álltam Olivérrel az oldalamon. De miért jut mindig Ő az eszembe, akármire is gondolok mindig valahogy beférkőzik a gondolataimba, még ilyen hosszú idő után is.

- Kicsim itt vagy köztünk? – lóbálta előttem a kezét Dávid.

- Persze, persze csak elgondolkodtam – válaszoltam. – Na eljött a búcsúzás ideje – hajtottam le a fejem. Liza azonnal odajött hozzám és átölelt, ez alatt a két év alatt tényleg olyan lett mintha az anyukám lenne, nagyon megszerettem őt.

- Vigyázz magadra kicsi lány – jött oda Tamás is, akit szintén nagyon megszerettem, sokat mesélt apuékról és, arról, hogy hogy ismerkedtek meg anyával, így legalább egy kis időre is olyan érzésem volt mintha itt lennének velem ők is. Pesten az első dolgaim közt az lesz, hogy „meglátogatom” őket, és persze a testvéremet is. Rettentően nehéz még mindig rájuk visszagondolni, és szerintem ez soha sem lesz másképpen.

Utoljára Dávid jött oda hozzám, erősen magához húzott és belepuszilt a hajamba, épp úgy mint Ő szokta, de nem már megint rá gondolok, ezt nem szabad.

- Szeretlek – suttogta a fülembe.

- Én is szeretlek – és ez volt az utolsó szavam, mert az értesítő megint elindult, hogy be kéne szállni már a gépbe, pár könnycsepp hullott végig az arcomon, ahogyan így „utoljára” végig néztem rajtuk. De hát mégsem maradhatok itt örökké.  Hát eljött az idő, irány Magyarország.

 Olivér szemszöge

Annyira furcsa érzésem van egész nap, fogalmam sincs mihez lehet ezt hasonlítani, csak egy megfelelő szó van rá, még pedig a furcsa. Reggel valahogyan a kezembe akadt Barbi nyaklánca, már jó ideje nem vettem elő, de ez persze nem azt jelenti, hogy nem gondolok rá még mindig. Persze két év hosszú idő, és már megtanultam milyen nélküle élni. Persze még mindig nehéz, hiszen az érzéseim aligha változtak iránta. Egy barátnőm volt azóta, de az is csak egy két hónapig tartott, mert egyszerűen nem tudtam úgy ránézni, mint rá, én próbáltam tényleg, mert rendes lány volt, de nem ment, én már nem fogok tudni soha úgy szeretni valakit, mint őt szerettem/szeretem, és a vicc az, hogy tényleg semmit sem tudok  róla, mióta elment csak annyit tudok, hogy Németországban van. Emlékszem nagyon izgatott voltam mikor kimentünk koncertezni, azt hittem szerencsém lesz és láthatom őt és beszélhetek vele végre, de tévedtem nem jött el. Talán ő már elfelejtett, és már tényleg csak egy emlék vagyok számára. Kitudja. De ahogy mondani szokták az első szerelem örökre megmarad, ha akarod, ha nem. És lehet, hogy mással fogom leélni az életemet, de mindig emlékezni fogok rá.

Egyébként Ya Ou éppen itt van nálam, épp egy kis összejövetelt szervezünk, a srácok is mindjárt itt lesznek csak a barátnőikért szaladtak el. Rengeteget köszönhetek a srácoknak ők segítettek talpra állni, de tényleg, és persze a rajongók is támogattak, amiért nekik is nagyon hálás vagyok, ha ők nem lettek volna kitudja hol lennék mostanra.

- Ya Ou csörög a telefonod – kiabáltam az éppen konyhában tartózkodó barátomnak.

- De nem jött válasz, épp ezért fel akartam venni, mert láttam, hogy a barátnője hívja, gondoltam meg mondom neki, hogy nem ér rá. De mire fel vettem volna éppen letette a telefont. Nem szoktam turkálni mások telefonjába, de Ya Ou telefonján éppen az emailek voltak megnyitva, ránéztem az első mailre, és a szavam is elakadt, éppen ma küldte, remélem nem annak a személynek akinek gondolom. Most már csak azért is rákattintottam, és ledöbbenve olvastam. Ya Ou tartotta a kapcsolatot Barbival, beszélgettek, igaz, hogy már régóta nem írtak de akkor is. Ya Ou tudta, hogy mennyire fontos lett volna nekem és eltitkolta előlem, meg kellett volna nekem mondania, akár akarta volna Barbi akár nem, hiszen ezért a barátom. De ő eltitkolta az egészet, ha nem ma írt volna neki egy mailt, hogy mi van vele, akkor nem veszem észre és ez az egész titok marad.

- Ya Ou Feng – kiabáltam, és a konyha felé vettem az irányt.

- Mi az? – kérdezte nevetve, de mikor meglátta az arckifejezésemet leszáradt az arcáról a vigyor.

- Mégis mikor akartad nekem elmondani? – kiabáltam

- Micsodát? – kérdezett vissza

- Azt drága barátom, hogy beszélgettél Barbival, miért nem mondtad el, tudtad, hogy mennyit jelent nekem, vagy nem? – kérdeztem idegesen – És mielőtt azt kérdeznéd, hogy miért kutatok a telefonodba Zsófi hívott, de nem válaszoltál és én meg fel akartam venni, akkor vettem észre, hogy írtál Barbinak, épp ma. – mentem hozzá közelebb, és nagy erőfeszítésembe került, hogy ne húzzak be neki egyet a hazugsága végett.

- Haver nyugalom, én ezt meg tudom magyarázni – válaszolta.

- Na, gyerünk magyarázd csak

- Figyelj, én, én sajnálom, de Barbi a lelkemre kötötte, hogy ne szóljak neked

- És? Ha a barátom vagy nem titkolsz el ilyet előlem…Tudod milyen érzés úgy élni két évig, hogy azt se tudom, hogy él e még, vagy talán már régen meghalt? Te pedig vígan beszéltél vele, és egy rohadt szót sem szoltál róla, pedig láttad, hogy mennyire próbálkoztam őt elérni. Legalább annyit mondtál volna, hogy baszd meg a lány akit szeretsz él és jól van, ne idegeskedj, de neeem, nyugodt szívvel két évig, ismétlem két évig eltitkoltad előlem ezt az egészet. Hát nagyon jó barát vagy mondhatom. – vágtam a fejéhez, és nem érdekelt, az hogy kemény vagyok vele megérdemli, hiszen átvert.

- Állj le Olivér, fogd már fel én csak jót akartam neked, nem akartam, azt, hogy mégjobban szenvedj, vagy hogy hülyeséget csinálj. Tudom, hogy hülyeségnek hangzik, de ha te a helyemben lettél volna, ugyanígy cselekedtél volna, hidd el. – mondta, de akkor sem most kéne megtudom ezt az egészet, ha annyira jót akart volna nekem már régen tudatta volna velem.

- Menny a francba – fordultam meg, és kimentem a házból. A kocsim felé indultam, és egy olyan helyre igyekeztem, ahol talán le tudok nyugodni, ahol át tudom gondolni a dolgokat. Már rég nem voltam ott, de azt hiszem ideje megint visszamennem. A zsebembe nyúltam a kocsi kulcsért, és véletlenül a láncot is kirántottam vele együtt, visszacsúsztattam a zsebembe, és elindultam Barbiék háza felé. Utoljára akkor voltam ott mikor a levelet olvastam el tőle. Furcsa érzés lesz megint odamenni.

Hamar oda is értem, és beléptem az üres házba, valójában reménykedtem abban, hogy újra itt találom őt, de persze felesleges volt, hiszen úgy sem jön vissza. Ekkor elő vettem a nyakláncot és fel mentem a régi szobájába, magamra csuktam az ajtót és lefeküdtem az ágyra. Volt itt egy kép amit nem vitt magával, éppen a vidámparkban voltunk akkor, és emlékszem nagyon jól éreztük magunkat, a legjobb nap volt talán,amit együtt töltöttünk.

Nem emlékszem meddig lehettem itt, csak arra, hogy a szemeim lassan elnehezednek és álomra hajtom a fejem. Valamiféle zörgésre keltem fel, ami az előszobából jött, talán Ya Ou jött utánam, hiszen biztos kitalálta, hogy ide jövök vissza. Letántorogtam a lépcsőn, de a sötétségen kívül semmit sem láttam. Megkerestem a kapcsolót és felojtottam a villanyt, a látványtól pedig köpni - nyelni nem tudtam.

- Olivér, te meg mit keresel itt? - kérdezte

14. rész - Múlik az idő

Hali, itt a 14.rész bocsánat a késésért, csak a gépem rosszalkodott, hát nem is húzom az időt, jó olvasást és véleményezzetek. :)))

Barbi szemszöge

Újabb napra virradtunk, egy újabb csodás napra, és ez a nap még különlegesebb, mint a többi, hiszen ma lesz a ballagásom a középiskolából. Persze, még az érettségi előttem áll, egy kicsit izgulok is, pedig Tamásék szerint nem kéne, hiszen szerintük menni fog, mint a karikacsapás. Tényleg rengeteget tanultam rá. Viszont az nyugtat, hogy olyan szakmám van, ami valóban érdekel, hiszen mindig is kedveltem a divatot, ezért divatmarketinget tanultam, de persze még vannak hiányosságok, amiket pótolnom kell majd. Ezen kívül modellkedem is, hobbiszinten egyenlőre, de később komolyabban is szeretnék vele foglalkozni. Hosszú és nehéz időszaka zárul le most az életemnek, voltak benne boldog pillanatok és persze szomorúak is, amiket még a mai napig nem sikerült teljesen kihevernem.

 Igen, rá gondolok Olivérre, már több, mint két hosszú éve, hogy elhagytuk Budapestet, azóta gyökeresen megváltozott minden. Persze nagyon nehéz volt, még most is nehéz, hiszen a mai napig többször is álmodok vele, és nem tudok nem rá gondolni, minden nap eszembe jut, de ezt már nem említem senkinek, hiszen mindenki az ellenkezőjét tudja, és ez így is marad. Igazából rettentő bűntudatom van, hogy köszönés nélkül hagytam őt ott, és mert miattam szörnyű dolgokat művelt. Emlékszem a cikkre amit olvastam, arról, hogy kórházba került, na akkor gondoltam azt, hogy nem érdekel mi fog történni de vissza kell mennem hozzá, de végül nem tettem meg, csak titokban írtam Ya Ounak, akivel aztán hetente váltottunk néhány szót,hiszen akárhogy is próbáltam nem bírtam ki, hogy ne tudjam, azt, hogy mi van vele, velük.  Persze megígértettem vele, hogy ez maradjon köztünk. De sajnos ezek a beszélgetések már legalább másfél éve, hogy abbamaradtak, ők is, meg én is elfoglaltabbak lettünk. Őket a munka, a zenélés foglalta le, engem pedig a tanulás, és a modellkedés. Viszont, hallok róluk elég sokszor, a karrierjük egyre csak nő és nő, nemrégen voltak itt Németországban koncertezni, micsoda véletlen, hogy épp Berlinben, ahol lakunk. Persze ők ezt nem tudták, nekem pedig nagy erőfeszítésembe kellett, hogy ne menjek el, legalább titokban megcsodálni őket. A vicces az volt, hogy a barátom Dávid meglepett két koncertjeggyel, pedig ő sem tud róluk semmit, azt sem, hogy valójában ismerem őket személyesen, csak simán meglepetésnek szánta, de végül lemondtam hivatkozva arra, hogy beteg vagyok, így nem mentünk el. Ja igen, Dávid, nos ő a barátom, akivel lassan egy éve leszünk együtt, nagyon jól megvagyunk,és Tamásék is kedvelik őt, igazából Ő segített át a nehéz dolgokon, amik történtek velem. Először csak barátok voltunk, nagyon jó barátok, hiszen neki akkor még volt más valaki, de aztán ez az érzés átalakult, és azt vettük észre, hogy ez már nagyon nem barátság ami köztünk van, és úgy döntöttük megpróbáljuk milyen is lenne együtt. Hát  beválta dolog, hiszen tényleg szeretem őt, és megbízom benne, és az érzés kölcsönös azt hiszem. Egyébként a suliban ismerkedtünk meg, ő is odajárt, ahová én csak másik osztályba, nos hát elég furcsa kis sztori az első találkozásunk. Az egész úgy történt, hogy egyik nap iskolába menet mentem át a zebrán, ő pedig jött felém biciklivel, és hát mind a ketten zenét hallgatunk és nem figyeltünk, így nekem jött biciklivel, nekem pedig eltört a karom. Először mind a ketten németül kezdtünk el beszélgetni, és a vicces az, hogy egy hétig csak úgy beszélgettünk, aztán egyszer csak elkáromkodta magát magyarul, és hát eléggé nevettünk a dolgon,bizony ám  valójában emlékezetes kis találkozás volt, de pont akkor jött mikor szükségem volt rá. Látta, hogy eléggé magam alatt vagyok, így meséltem neki pár dolgot persze nem említettem konkrétan a fiúkat, csak, hogy voltak valakik akik végett nehéz volt eljönni, és nagyvonalakba Olivért is mondtam neki, de az ő nevét sem tudja, becsülöm benne, hogy türelmesen végig hallgatott, hisz arra volt akkor a legnagyobb szükségem.  Ő is elmesélte, hogy már kis kora óta itt lakik, és minden álma, hogy profi focista legyen, remélem össze is jön neki, mert megérdemli igazán. Szóval hát így éldegélem az életem itt Berlinben, messze Budapesttől. Viszont a mai napig nem tudom, miért kellett bujkálnunk, de már nem is érdekel, állítólag elmúlt a veszély, szóval nincs gond. Persze most felmerül a kérdés, hogy miért nem írtam haza, vagy miért nem mentem vissza. Azért, mert tudtam, hogy Olivér épp, hogy túl próbálja magát tenni rajtam, és nem szerettem volna felkavarni a dolgokat avval, hogy visszamegyek, neki így a legjobb, biztos vagyok benne, hogy azóta talált valakit, aki valójában illik hozzá, és nagyon szereti őt.

- Kicsim, készen vagy?- jött be Dávid a szobába egy csokor rózsával a kezében. Szépen ki volt öltözve öltönybe, ahogyan egy ballagáson illik. Azonnal odamentem hozzá és a nyakába ugrottam. Szeretem őt tényleg, hiába is gondolok sokat Olira, ő már a múlt, és egyben egy beteljesületlen szerelem. Talán egyszer még majd találkozunk, és fogunk tudni erről beszélni egymással, de talán nem, nem tudhatjuk, hogy milyen meglepetéseket tartogat a jövő számunkra.

- Gyönyörű vagy – csókolt meg a barátom, én pedig, ahogy szokásom megint el pirultam bókján.

- Gyere induljunk, mert elkésünk – mondtam neki és kézen fogva elindultunk lefelé. Tamásék lent vártak ránk és el is indultunk a suli felé, rengeteg emlék köt ide, nagyon szerettem ezt a helyet és persze sok barátot szereztem, akik magamért szeretnek. Úgy gondolom ezek a barátságok örökre ki fognak tartani.

A ballagásnak viszonylag hamar vége lett, legalább húsz virágcsokrot kaptam, ha nem többet, nem lesz hiányom virágokban az biztos. Lassan hazamentünk, ahol várt a finom vacsora, és állítólag még valami meglepetés. Gyorsan átöltöztem valami kényelmesebb ünneplős ruhába és lementem a többiekhez, leültem Dávid mellé, és koccintottunk most az én egészségemre.

- Egy kis figyelmet kérek – kocogtatta meg Tamás a poharat.

- Hűha, de komoly – kuncogtam magamban, de nem hallották meg.

- Szeretnénk bejelenteni valamit, valójában két dolgot is – állt fel Liza is Tomi mellé.

- Nos az első dolgot mondom én – kezdett bele Liza – Hát, terhes vagyok – mondta ki, amitől eléggé meglepődtem, hiszen akárhogyan is vesszük kistestvérem lesz, vagyis mostohatestvérem, de ez semmin nem változtat. Felugrottam a székről és Lizáékhoz siettem, hogy gratulálni tudjak nekik. Hihetetlen ennél jobb hír nem is kellett volna.

- A másik meglepetés az neked szól Barbi – nyújtott át egy borítékot, amit izgatottam nyitottam ki. Egy levél lapult benne, amire magyarul volt írva. Ez furcsa. Olvasni kezdtem a levelet és nem hittem a szememnek, munkát kaptam a Rise modellügynökségnél, ami…..ami Budapesten található. Hogy mi?

- Várj ez nem minden, tessék – nyújtott át egy kulcs csomót Tamás. Értetlenül nézegettem a kulcsokat, nem tudtam mire fel adta oda. Igazából a sokk, amit az okozott, hogy ismét Pesten lehetek, teljesen lefagyasztott. Örültem neki, hogy visszamehetek végre, de valahogy még is olyan furcsa. Újra feltörtek az emlékek és a tudatomig jutott, hogy újra találkozhatom Olival. De így mi lesz Dáviddal? Nem szeretném őt itt hagyni egész nyárra, vagy kitudja meddig.

- Ne vágj ilyen képet, ez a lakáskulcsod és a kocsi kulcsod – mondta Liza, úristen ennyi meglepetést nehéz megemészteni.

- A régi házunkban fogsz lakni, ameddig csak jól esik, amint tudunk meglátogatunk téged, de úgy gondoltuk, hogy ez egy nagy lehetőség számodra. De vissza is mondhatod, ha nem szeretnél menni – ölelt át Liza, de én még mindig megmerevedve álltam előttük. Dávid megfogta a karom és gyengédem maga felé húzott.

- Menny csak kicsim, tudom, hogy te is szeretnéd – simogatta meg az arcomat.

- Dee.. dee nem bánod? – dadogtam

- Nekem te vagy a legfontosabb, és az, hogy boldog légy, egyébként is amint tudlak én is meglátogatlak majd, még a végén agyadra is fogok menni – nevetett és én is elmosolyodtam.

- Oké elmegyek – jelentettem ki. Hát akkor, irány Budapest, de persze először érettségizzünk le. Úgy érzem az élet még tartogat számomra meglepetéseket.