17.rész - A baj nem jár egyedül...

Sziasztok, hát szörnyen sajnálom, hogy ennyi ideig nem volt új rész, de egyszerűen nem ment az írás. Leblokkoltam. Sok minden történt velem az utóbbi időben talán ez volt a baj, de most újra itt az új rész, remélem még van aki várja és az olvasóim is kitartanak mellettem. A részhez nem fűznék semmit, remélem, hogy tetszeni fog nektek. Várom a véleményeket!

Barbi szemszöge

- Köszönöm – szipogtam. Csak néztünk egymás szemébe, hosszú hosszú percekig, mikor aztán ismét közel éreztem magamhoz őt. Szívem egyre hevesebben dobogott. Ajkai közeledtek az enyémek felé, tudtam, hogy nem helyes amit teszünk, és evvel semmit sem oldunk meg, de szükségünk volt egymásra. Kizártuk a külvilágot, és csak ketten maradtunk. Ő és én. 

A levegő csak úgy forrt kettőnk közt, mi pedig nem tudtunk parancsolni az érzéseinknek. Ajkaink egymásra tapadtak és nyelvünk lassú táncot járt egymással. Úgy öleltük egymást mintha ez lenne az utolsó alkalom arra, hogy egymás közelében lehetünk, de talán ez csak azért volt, mert már hosszú ideje vártunk egymásra. Hiszen soha sem felejtettük el egymást, csupán csak megtanultunk egymás nélkül élni.

A kezem automatikusan a szöszi feje felé irányult, óvatosan beletúrtam a hajába, miközben ő gyengéden felemelt a földről, és a szobám felé vette az irányt. Közben egy percre sem vált el ajkaimtól, olyan volt ez számomra, mint egy álom, amiből soha sem szeretnék felébredni. De tudom, hogy ami ez után fog következni, az mind kettőnk számára kihívás lesz. Ugyanis Olivér haragszik rám, és meg is van rá az oka, és ez a dolog ami most köztünk van semmin sem fog változtatni. El kell érnem, hogy újra megbízzon bennem, hogy újra a régi kapcsolat legyen köztünk. Csak félek, hogy ezek után már lehetetlen lesz ezt elérni.

Olivér kinyitotta a szobám ajtaját, és az ágyra fektetett, majd követte a saját példáját és mellém feküdt. Csak néztünk egymás szemébe szótlanul, hiszen nem is tudtunk volna mit mondani. Semmi sem volt rendben. Semmi. Hibát hiba hátára halmozunk, de még sem érzem azt, hogy megbántam volna. Talán ezért a pokolra fogok jutni, de újra érezni akarom azt, amit pár perccel ezelőtt, érezni akarom finom csókjait, az érintéseit, és az egész lényét. De nem lehet bármennyire is ezt szeretném, ez mind kettőnk számára helytelen lenne, és nem szeretnék egy újabb csalódást okozni neki, hiszen nem érdemli meg. Engem sem érdemel meg. Biztos vagyok benne, hogy ezer meg ezer nálam sokkal jobb, hozzá illőbb lányt találhat még, hiszen én csak fájdalmat okozok, és nem bírom elviselni hogy szenved miattam.

Talán ez az egyik legnehezebb dolog az ember életében, elengedni azt akit tiszta szívéből szeret. Talán ez az a dolog amin soha nem fogunk tudni túllépni, és talán nem is ez a helyes döntés, csupán a könnyebbik út, de viszont a fájdalmasabb is, még is úgy érzem ezt kell tennem.  A szívem viszont más diktál, azt, hogy ne adjam fel, vele lehetek, boldogak lehetünk, de ebben az esetben az ész győzött a szív felett. Biztos vagyok benne, hogy ez még nehezebb lesz annál is, mikor elköltöztünk, de amint már említettem meg kellett tanulnunk egymás nélkül élni, és a sebek még frissek szóval most talán könnyebb lesz újra elengedni, hogy hamarabb gyógyuljanak be. Viszont a szívem szakad meg, ahogy nézem őt, látom azt a csillogást a szemeiben, és látom magam előtt az arcát, ahogyan közlöm vele a döntésemet. Tudom, hogy fájni fog, még is össze kell szedni magam.

A fiú keze felé nyúltam és egybekulcsoltam ujjainkat. Nagy levegőt vettem és szólásra nyitottam a számat.

Olivér szemszöge

Miért van ennyire rossz érzésem? Hiszen itt van mellettem, mi rossz történhetne? Mégis szörnyen érzem magam. Egybekulcsolt kezeinkre néztem és tudtam, hogy soha sem akarom ezeket a kezeket elengedni. Számomra Barbi életem szerelme. Ő más mint a többi lány, és bármit is tett, készen álok megbocsájtani. Úgy érzem mellette jobb ember vagyok. Hiszen eddig a lányok csak arra voltak jók, hogy kielégítsem a vágyaimat, most viszont más. Ő nem csak egy egyéjszakás kaland, ezt már az első perctől tudom. Ő a legjobb barátom, és egyben a szerelmem is. És harcolni fogok érte, bármi is történjen.

- Olivér – szólított halkan. – Beszélnünk kell – ez volt az a mondat mitől tartottam, talán nem alaptalanul van rossz érzésem.

- Mondjad – ültem fel az ágyon.

- Figyelj, én tudom, hogy nehéz volt ez a két év, és azt is tudom, hogy most sem könnyű. De…

- Barbi kérlek, csak ne azt mond amire gondolok – könyörögtem.

- Szeretlek szöszim – simogatta meg az arcom.

- Miért érzem úgy, hogy búcsúzkodunk ismét? – fogtam meg a kezét.

- Az élet csupa búcsúzkodás – mosolyodott el.

- De…de miért? – kérdeztem alig hallhatóan.

- Ez a helyes döntés – hajtotta le a fejét.

- Akkor ne,ne ez legyen, döntsünk helytelenül, kérlek Barbi – mentem hozzá közelebb, de mind hiába, meghátrált. – Értem én….szóval ennyi – gördült ki egy könnycsepp a szememből.

- Mond, ezért vártam rád két évet? Két hosszú évet, azért, hogy aztán a szemembe mond, hogy ennyi, hogy vége? Tudod mit, legyen ahogy akarod – mondtam hangosabban, amitől megrezzent. – Legyen vége mindennek köztünk. Felejtsünk el mindent, ami történt, és felejtsük el egymást is – kiabáltam, és az ajtó felé indultam.

- Bár soha ne ismertelek volna meg – csaptam meg magam után az ajtót. Tudom, hogy hülyeségeket mondtam, baromságokat vágtam a fejéhez, most léptem csak ki a szobából, de már megbántam. A méreg beszélt belőlem. Legszívesebben visszamennék hozzá megölelném, de nem tehetem, hiszen Ő nem ezt szeretné, így hát akkor vége. Elveszítettem őt, úgy érzem most már örökre. Eddig legalább volt remény, de most már az is meghalt.

Szomorúan, és egyben idegesen sétáltam le a lépcsőn, nem tudtam feldolgozni az előbb történteket. Ki akartam ereszteni a dühömet minél hamarabb, és felejteni szerettem volna. Azonban furcsa hangok csapták meg a fülemet az előszobából, odalopóztam és megláttam kettő fegyveres álarcos fickót, akik mintha őrt álltak volna az ajtóban. De vajon mit kereshetnek itt? Betörők lennének? Azt nem hinném…De ha nem akkor Barbi veszélyben lehet. Halkan visszaindultam az emeletre, de közben a rendőrök számát tárcsáztam, a fülemhez irányítottam a telefont, de akkor erős ütést éreztem a fejemen, és egyből hátra estem. Mintha meg bénultam volna, nem bírtam felállni, sőt még a telefonomért sem bírtam nyúlni. Csak imádkoztam, hogy ne találják meg őt. De akkor egy sikítást hallottam az emeletről, utána pedig egy lövés is elhangzott.

- Nem, Barbi nem lehet – próbáltam kiabálni, de az sem ment, a sötétség engem is hatalmába kerített…. Az utolsó szó, amit hallottam az a nevem volt, egy női hang kétségbeesetten kiabált nekem, utána mintha meghaltam volna a testem pehely könnyű lett, és már nem éreztem semmit sem.