13.rész - A levél

Hali itt van az új rész, hát megint szomorúra sikerült,de remélem tetszeni fog. Köszönöm az eddigi feliratkozókat és kommentelőket, remélem most is összegyűl egy pár kommentár. :) Jó olvasást! Viki :)

Olivér szemszöge

- Barbi, édesem hát visszajöttél – csókoltam meg az éppen a vonatról leszálló lányt. Viszonozta a gesztust, aminek nagyon örültem, mert így legalább biztos lehetek abban, hogy nincs vége a köztünk lévő kapcsolatnak. Két karom közé zártam őt és soha sem akartam őt elengedni. Örökre az enyém marad. Pár hónapja még nem tudtam mi az igaz szerelem, de mostanra büszkén kijelenthetem, hogy ez az egyik legnagyszerűbb érzés, amit bárki is kaphat. Persze egyben a legrosszabb is, legalábbis nekünk az utóbbi két hónap maga volt a pokol. Barbi nem jelentkezett egyikünk sem tudta őt elérni, teljesen a padlón voltam. Egészen a tegnapi napig, tegnap felhívott egy idegen szám, és nagy meglepetésemre Barbi szólt bele, közölte velem, hogy holnap hazajön és, hogy várjam meg a vonatállomáson. Hangja ideges volt, és úgy tűnt, mintha félt volna valamitől. Az óriási hangzavar körülötte pedig aggasztó volt. De mindennek a jó oldalát kell nézni, hiszen hazajön, végre velem lesz.

- Olivér, annyira hiányoztál – szipogott, és csak erősebben húzott magához. Lassacskán elindultunk a kocsim felé,viszont Barbi megállt.

- Ez nem helyes Oli, csak veszélybe sodorlak,nem tehetem – indult el visszafelé hirtelen, de én visszahúztam őt. Egyszer már elengedtem, még egyszer nem fogom soha.

- Nem, nem mész sehová. Figyelj, ha valami baj van, akkor megoldjuk ígérem csak mond, hogy mi bánt jó? – simítottam végig puha arcán. Csak rázta a fejét és szüntelenül potyogtam a könnyek a szeméből, nem tudtam mi baja lehet. Megfogtam aprócska karjánál fogva és az egyik padhoz vezettem őt.

- Igérd meg, hogy ha bármi történik továbblépsz és soha, de soha nem fogsz olyan butaságokat csinálni, mint pár hónapja – nézett mélyen a szemeimbe, megijesztett ez az őszintéség, olyan mintha, minthogyha ismét búcsúzkodnánk.

- Miért kell mindig búcsúzkodni – tettem fel a kérdést. De nem válaszolt, egy pillanatra lenézett a földre, majd vissza rám.

- Örökké szeretni foglak – csókolt meg, de úgy mintha ez lett volna az utolsó csók az életünkbe. Ahogyan átöleltem, hirtelen mintha vizes lett volna a kabátja, de hogyan? Eltoltam magamtól és ránéztem, rám mosolygott, mintha egy kicsit kábult is lett volna. Ránéztem a kezemre, és ijedten meredtem rá, akkor döbbentem rá, hogy nem vizes volt, hanem véres. Viszont ebben a pillanatban Barbi eszméletlenül dőlt előre egyenesen a karjaim közé. Szemei nyitva maradtak és még egy utolsó könnycsepp gurult végig hófehér arcán. Nem tudtam mit csináljak egyedül voltam, senki sem volt ott csak mi ketten. Pár perc kellett mire tudatosult bennem, hogy miért is búcsúzkodott. Tudta, hogy ez lesz, ezért jött vissza, hogy végleg búcsút vegyem tőlem.  Örökre.

- Barbi, Barbi kérlek ne hagyj itt gyere vissza – kiabáltam, mire valaki, megfogta a vállamat. Szemeim egyből kipattantak, és az ágyam mellett táborozó Ya Out véltem felfedezni. Megnyugtatóan nézett rám, én pedig megkönnyebbültem dőltem vissza az ágyamra, csak egy álom volt, egy szörnyű rémálom, amit soha sem szeretnék átélni. De annyira valóságos volt, hogy az hihetetlen, ilyen soha sem fordult még elő. Nem tudom, hogy mi jelentősége lehet, de annyiban biztos vagyok, hogy semmi jó. De lehet, hogy csak Barbi őrült hiánya teszi ezt velem…

Most eszméltem fel arra, hogy nem otthon vagyok, hanem egy kórházi ágyon fekszek velem szemben pedig Ya Ou üldögél. Eléggé fáradt feje van neki, kitudja mióta vagyok itt. De az egy millió forintos kérdés, az az, hogy miért is vagyok itt? Biztos nem nyaralni jöttem. Próbáltam felemelni a kezemet, de a belőle kilógó csövek megakadályozták ezt. Remek infúzióra vagyok kötve más sem kellett.

Nem bírtam megszólalni sem, hogy meg tudjam kérdezni barátomat a történtekről, mert a szám annyira ki volt száradva, hogy képtelen voltam a beszédre. Próbáltam valahogyan jelezni, hogy kérek egy korty vizet. Ya Ou rögtön odahozta az ágyamhoz.

- Ugye már jobban vagy haver? – veregette meg a vállam,én csak bólogattam bár azt sem tudom, hogy mitől kéne rosszul lennem. Viszont ekkor iszonyú szúrás szerű fájdalmat éreztem a hasamban, a szabad kezemmel felhúztam a pólómat, és megdöbbenve néztem az eléggé nagy bevarrott sebet rajta.

- Igen, szerintem örülj, hogy ennyivel megúsztad – mondta az éppen belépő Bence az ajtón. Ya Ou és Sziki egyetértően bólogatott.

- Srácok mi a fene történt? – kérdeztem halkan.

- Hát nem emlékszel semmire sem? – kérdezték, megráztam a fejem jelezve, a nemleges válaszomat.

- Annyi volt az egész, hogy elmentél megint bulizni, és elég jól sikerült megint berúgnod. Két pali beléd kötött, és…és…az egyik beléd szúrt egy üvegszilánkkal. – világosított fel Ya Ou.

Azt hiszem most láttam be magamnak is, hogy ez így nem mehet tovább evvel a hozzáállással semmit sem fogok megoldani, csak minden rosszabb és rosszabb lesz.

***

Délután az orvos azt mondta, hogy hazamehetek csak még egy pár napig pihennem kell szigorúan. Bár jobban örült volna annak, ha még egy estére maradok, de nem szeretném ha a média kiszagolná, hogy mi is történt valójában, így hát Ya Ou barátom segítségével hazaindultam. Útközben az álmomon gondolkodtam még mindig nem fogtam fel. Olyan volt, mintha tényleg elveszítettem volna őt örökre, de azt nem tudnám elviselni.

- Mennyünk el Barbiék régi házához, kérlek – kértem meg a kormánynál ülő barátomat.

- Miért akarsz odamenni? – kérdezte

- Szeretnék még egyszer körbenézni – válaszoltam. Igen, tényleg ezt szerettem volna újra átélni az emlékeket, amik hozzá kötnek. Úgy éreztem, hogy erre most szükségem van nagyon is.

- Oké, rendben – nevetett rám Ya Ou, és be fordult az utcába, ahol Barbiék háza állt.

Tudtam, hogy hol tartják a pótkulcsot és szerencsémre még mindig ott volt. Kinyitottam az ajtót, és egy teljesen üres nappalival találtam szembe magam. A vidám képek mind eltűntek a falról és kihalt volt az egész. Felmentem a lépcsőn és Ya Ou is követte a példámat, benyitottunk Barbi szobájába,ahol az ágyon a szekrényen kívül más nem volt. Olyan volt, mintha még mindig itt lenne, esküszöm még mindig éreztem a kedvenc parfümjének az illatát, ahogyan leültem az ágyra. Az egyik párna alól valami fehér kis boríték lógott ki. Kihúztam onnan és csodálkozva láttam meg rajta a nevemet. Kinyitottam a fehér borítékot és olvasni kezdtem.

Kedves Olivér

Ha most ezt a levelet olvasod én már messze járok Magyarországtól,még is úgy érezem ezt tudnod kell, így talán össze áll a kép és egy kicsit majd megérted az én helyzetemet is.

Na szóval, tudtam, hogy még egyszer legalább visszamész a szobámba körülnézni, hidd el annyira már ismerlek. Ebben a levélben, viszont azt írom le, amit szóban nem mondhattam el neked. Most biztosan azt hiszed, hogy egy önző liba vagyok, mert nem jelentkezem. De hidd el okom van rá, mégpedig az, hogy így védelek meg téged, magam sem tudom mitől,de Tamásék szerint valami nem oké, és ezért kellett elmennem. Többet sajnos én sem tudok erről. De kérlek semmi butaságot ne csinálj.

Na most pedig jön a levél nehezebb része…Be kell vallanom valami kicsi Oli. Valamit, amiért lehet, hogy hülyének fogsz nézni, de egyszerűen muszáj megtudnod. SZERETLEK. Beléd szerettem Patocska, menthetetlenül. Úgy érzem, hogy ez  soha sem fog elmúlni, bár most nehéz hónapok, esetleg évek várnak ránk, és kitudja lehet mind a ketten mással fogjuk leélni az életünket, viszont örökre a szívembe zártalak, és soha, de soha nem foglak onnan kiengedni.

Most pedig szeretnék köszönetet mondani mindenért, sok mindent tanultam tőled, és, ami a legfontosabb köszönöm neked az életemet, mivel nélküled már talán az sem lenne. Köszönöm, hogy szerethetlek, és köszönöm, hogy megtanítottál szeretni.

Talán a sors tartogat még számunkra meglepetéseket, és lehet, hogy még találkozunk valahol.

Hát ennyi lettem volna, nagyon remélem, hogy ezek után neked is könnyebb lesz valamivel ez az egész. Szeretlek szöszim örökké.

UI: Emlékszel? Ezt a nyakláncot anyától kaptam, meséltem neked, hogy soha sem szeretném levenni, most még is megteszem,még pedig azért, hogy vigyázz rá, míg nem találkozunk. Visszajövök érte előbb, vagy talán utóbb. (Remélem érted) Azt hiszem, nálad biztonságosabb helyet nem is találhattam volna neki.

                                                                                                                                                    Barbi

Összeszorult szívvel olvastam végig a levelét, kezembe fogtam a láncot is és nézegetni kezdtem, tényleg nem adná senkinek, ez a lánc volt az utolsó emléke. Úgyhogy biztos vagyok benne, hogy egyszer újra visszajön érte a gazdája, és én várni fogom Őt… 

12. rész - Baráti segítség

Hali, meghoztam a részt a változatosság kedvéért ez most Ya Ou szemszögéből íródott, hát remélem tetszeni fog nektek, és ismét kapok komikat. Köszönöm az eddigi feliratkozásokat és a kedves szavakat, jó olvasást:)

Ya Ou szemszöge

Lenyomta, egyszerűen lenyomta a telefont. Mire véljem ezt? Rosszat sejtek, valami nagyon nincs rendben és meg kell tudnom, hogy mi, még mielőtt valamelyikük nagyobb kárt tesz magában. Bár ahogyan Olit elnézem, neki ez már a végső fázis, ennél rosszabb már nem lehet. Nem ez az első alkalom a héten, hogy utána kell jönni valamelyikünknek, mert verekedésbe keveredett. Ahogyan elnézem elég rendesen elintézte most magát. Szuper és holnap koncertezni kéne mennünk elvileg, de így úgy érzem egy újabb koncertet kell lefújnunk, meg kell várnunk míg minden oké lesz Olival, utána folytathassuk a koncertezést, de ilyen állapotba nem lenne jó, ha színpadra állna. Reménykedünk, hogy ez idővel jobb lesz. Csak tudnám, hogy Barbi miért lett hirtelen ilyen, eddig semmi gond nem volt, most meg, mint derült égből villámcsapás minden megváltozott. Nem jelentkezett eddig csak ma, és ma is lenyomta a telefont. Nem tudom miért csinálja ezt, hiszen ő is ugyanígy érez Oli iránt a hangjából ítélve pedig nincs jobb állapotban Barbi sem. Szörnyű, hogy mit tesz velük a szerelem. Mert merem azt mondani, hogy ez az Olivért soha nem láttam még ilyennek,pedig volt egy pár barátnője, de egyik sem váltott ki belőle ilyen érzéseket. Egyszerűen nem lát a rózsaszín felhő végett, nem tudja, hogy mit csinál, de a legrosszabb mégis az, hogy evvel magának, Barbinak és nekünk is árt. Rossz előérzetem van nagyon, szerintem oka van annak, hogy elmentek Barbiék, hiszen ha minden rendben lenne biztos vagyok benne, hogy keresne minket, és nem tűnne el csak úgy, mint Petőfi a ködben. De ki fogom deríteni, hogy mi a baj, végére járok a dolgoknak. Nem fogom hagyni, hogy ez így folytatódjon tovább.

- Miért tetted le? Nem akarod, hogy beszéljek vele? – rontott nekem Oli ordibálva. Nagyon fájt őt így látni tényleg, mindig is a vidámságnak a példája volt, nagyon sokat segített nekünk, ha bármi baj volt, és úgy érzem, hogy most nekünk kell segíteni neki, de sürgősen.

- Nyugodj meg, minden rendben lesz fel fog hívni – próbáltam őt lenyugtatni, de nem jártam sikerrel.

- Hazudsz, nem szeret tudom, hogy így van… - hadarta el, és mintha el csuklott volna a hangja.

- A francba Olivér ez így nem mehet tovább…Hallod? Kapd össze magad – rángattam fel őt a földről. Felállt és egy pillanatra, mintha megnyugodott volna, észrevettem, hogy meredten bámul valakire, egy szőke hosszú hajú lány ment oda a pulthoz, és Oli is elindult a pult felé. Kénytelen voltam utána menni. Odament a lányhoz és szólítgatni kezdte.

- Barbi édesem, tudtam, hogy visszajössz hozzám – a fenébe, már képzelődik is remek. Gondolom a szőke hosszú haja végett azt hitte Barbi az, de közben egy egész más lány volt. Aki próbálta eltolni magától Olit, de ő nem hagyta.

- Oli, ő nem Barbi, nézz rá, nem ő az – nézett végre a lány arcára, és ismét szomorúság és csalódottság látszódott rajta. Hátat fordított és ismét egy alkohol tartalmú italt kért ki. Hiába mondtam neki, nem tágított csak úgy öntötte magába az italt.

Idegesen néztem az órámra, ami már hajnali négy órát mutatott, de még mindig itt vagyunk és nem úgy tűnik, hogy hamar fogunk szabadulni.

- Ideje lenne mennünk – mentem oda Olihoz.

- Még öt perc oké? – hebegett össze vissza. Csak megráztam a fejem, hiszen erőszakkal még sem cibálhatom ki őt. Láttam, hogy Olihoz odamegy pár izomagy, a biztonság kedvéért én is közelebb mentem hozzá, nem szerettem volna még egy balhét.

- Nem te vagy annak a nyálas bandácskának az énekese? – kezdték el lökdösni, de ő sem hagyta magát.

- Minek mertél minket nevezni idióta? – vágott vissza, és elindult az egyik ember felé.

- Oli, hagyd a fenébe, hagy pattogjanak – húztam őt vissza.

- Na mi van csak nem betojtatok? – ez a mondtat, mintha kihívásnak hangzott volna és Oli el is fogadta a bal öklével egy nagyot behúzott a szemben álló pasasnak, aki felkapott egy üres vodkásüveget a pultról, és Oli felé közeledett vele.

- A francba Olivér hagyd már őket,nézd meg, hogy mit művelsz – kiáltottam rá és ki fele próbáltam őt húzni, de nem mozdult, farkasszemet nézett a fickóval, és a másik pillanatban már a földön volt. Olyan gyorsan történt minden, hogy semmit sem láttam, mire feleszméltem már csak a földön fekvő Olivér volt ott. A hasát fogta és mikor elvette a kezét döbbentem láttam meg, hogy vérzik, ömlik a vér a hasából és egy üvegszilánk áll ki belőle.

- A fenébe, hívjon már valaki egy mentőt – kiabáltam a körülöttünk lévő embereknek. Közben pedig próbáltam leszorítani a sebet, de valahogyan nem akart a vérzés elállni. Oli még mindig magánál volt, de láttam rajta, hogy fogalma sincs, hogy mi folyik körülötte. Csak nagyokat pislogott mindenkire. A mentők negyed óra alatt kiértek a helyszínre és azonnal hordágyra helyezték őt. Beszálltam én is a mentőkocsiba, és elindultunk a kórház felé. Hihetetlen pont ettől féltem,  hogy valami baja legyen…tudom, hogy mire képes, de ez már túl megy minden határon. Talán, ha most nem lettem volna itt vele az egész dolog még rosszabbul sült volna el.

- Ön az egyik hozzátartozója? – kérdezte a mentős, mikor kiszálltunk a kocsiból.

- Az egyik barátja vagyok – válaszoltam.

- Tudná értesíteni, majd a szüleit, vagy a legközelebbi rokonait? – kérdezte, én csak bólintottam és utána mentem, szerintem jó magam sem fogtam fel ez az egészet, most kezdtem csak feldolgozni a történteket. Gyorsítottam lépteimen és leállítottam az egyik orvost, aki éppen Olitól jött ki.

- Mi van vele doktor úr? Minden rendben lesz? – kérdeztem egyre idegesebben.

- Nyugodjon meg, minden rendben lesz vele, kicsit sok vért vesztett, de egy kis pihenés és jobb lesz mint újkorában – veregette meg a vállam a már igen csak idős doktor.

- Bemehetek hozzá? – kérdeztem ismét, csak intett a fejével, hogy kövessem és bevezetett egy kórterembe, csak két ágy volt bent meg egy asztal, az egyik ágyon Olivér feküdt eszméletlenül. Kézéből csövek lógtak ki, amik az infúziós csőre voltak kötözve. Leültem mellé és csak törtem a fejem, azon, hogy hogy segíthetnék ezeken a szegény szerelmes szerencsétleneken. Ekkor viszont eszembe jutott, hogy bár még csak reggel fél hat van, de nem értesítettem a srácokat a történtekről, előkaptam a telefonomat és bepötyögtem Sziki számát, majd pedig Bennyét és felhívtam őket.

- Ember, tudod, hogy hány óra van? – szólt bele álmosan Bence.

- Jobbkor nem is tudtál volna hívni – szólt Sziki is

- Srácok baj van, Oli kórházba került – mondtam

- Micsoda? – vágták rá egyszerre

- Ugye megint el ment bulizni, és enyhén bepiált ismét, utána jöttem, de nem akart hazajönni, aztán elkezdett vele két izomagyú idióta kötekedni. Mire Oli behúzott az egyiknek, a másik pedig egy törött vodkásüveg szilánkjával hason szúrta őt – hadartam el, és valahogy még csak most esett le hogy mi is történhetett volna.

- Haver ugye most csak viccelsz velünk? – szólt vissza Sziki

- Bár viccelnék, de sajnos nem – mondtam, és láttam, hogy Oli már ébredezik.

- Itt vagyunk a városi korházban, gyertek ide

- Máris indulunk.

11.rész - Say somethig

Hali :) Itt is a 11.rész, remélem tetszeni fog, hagyjatok magatok után életjelet. És köszönöm az eddigi komikat, feliratkozókat :)

Barbi szemszöge

Szeret? Micsoda? Ezt nem hiszem el…Ahogyan Olivér lágyan megcsókolt, azt hiszem az volt életem egyik legszebb pillanata. Nem akartam, hogy vége legyen. Rájöttem arra, hogy én is ugyanúgy szeretem, sőt eddig is szerettem csak még magamnak sem mertem bevallani ezt az egészet. A csók után nem tudtam megszólalni, viszont már időm sem volt rá, mert elhúztak tőle. Nem tudtam neki megmondani, hogy én is szeretem, és így most biztosan azt hiszi, hogy felültetem. Főleg, hogy nem beszélhetek vele talán soha többé, szívem megszakad ha ebbe belegondolok. Pedig ez volt az utolsó pillanat, amit együtt tölthettünk. Még utoljára visszanéztem rá, láttam az ürességet a tekintetébe, azt hogy nem tudja, hogy mi lesz ez után. És ami a legfurcsább, mint ha könnyek szöktek volna a szemébe. Bűntudatom van, azért mert itt kell hagynom. De Tamásék szerint így lesz nekünk a legjobb. Mondjuk most úgy érzem, hogy ez inkább életünk egyik legnehezebb szakasza lesz. Legalábbis nekem biztosan. De vajon miért is gondoltam, azt, hogy minden rendbe jöhet? Hogy végre lesz valaki, akit nem kell elhagyni, vagy nem hagy el? Miért reménykedtem? Gondolhattam volna, hogy felesleges ez az egész, hiszen úgy is mindig valami közbeszól és minden a porba hull.

Felszálltunk a repülőre, az ablak mellé ültem, és még egy utolsó pillantást vetettem arra a városra, arra a városra,amely elvett tőlem mindent, de még is sok mindent adott, hiszen az utóbbi hónapokban voltam azt hiszem a legboldogabb azért, mert Vele lehetettem. Azért, mert szerethettem őt. Azt hiszem egy időre búcsút vettem Budapesttől. Nem akartam a körülöttem lévő embereket hallgatni, ezért bedugtam a fülesemet, és egyből a srácok egyik számát kezdtem el hallgatni. Az Álmodj még számnál Oli rapp részénél összeszorult a szívem a hangjától. Attól a hangtól, amit talán többé nem is hallhatok. Nem gondoltam volna, hogy még a zenéjüket sem fogom tudni sírás nélkül végighallgatni. Úgy gondolom, hogy az egész ByTheWayt Vele együtt ki kell törölnöm a fejemből. Az összes emléket amik hozzájuk kötnek meg kell semmisítenem, nem szabad többé rájuk gondolnom.

Körülbelül két órás repülőút után megérkeztünk Berlinbe. Fogtunk egy taxit és elindultunk az egyik hotel felé, ahol ma éjjel fogunk megszállni. Tamás úgy mondta, hogy Berlin külvárosában van a házunk, de csak holnap megyünk oda, amikor már mindent elintézett. Végül is egy estét kibírunk egy hotelben.

Ahogyan gondoltam esté hét óra felé megcsörrent a telefonom Oli neve villogott a kijelzőn, fel szerettem volna venni, de Tamás ellenezte. Az este folyamán még vagy hússzor próbált meg felhívni, de mind a hússzor kinyomtam neki. Utána már Ya Ouék is hívogattak és küldtek egy pár sms-t. Az egy pár alatt körülbelül ötvenet értek. Nem nyitottam meg őket, mert tudom, hogy akkor nem bírnák ellenállni és felvenném neki, amit viszont nem tehetek meg. Mert akkor aztán soha sem menne a felejtés. Éjjelre lehalkítottam a telefonomat,mert gondoltam hogy szüntelenül csörögni fog. Tamással pedig megbeszéltem, hogy veszünk egy új kártyát, ezt pedig már nem fogom használni, így nem fognak tudni elérni. Azt hiszem így talán neki is könnyebb lesz.

Éjjel felkeltem és kimentem egy pohár vízért, megláttam hogy megint villog a telefonom, ezúttal egy hangüzenetet kaptam. Talán a fáradtág tette ezt velem, de meghallgattam az üzenetet.

- Barbi édesem, kérlek vedd fel a telefont, már nagyon aggódom érted. Ugye nem történt semmi baj? Kérlek vedd fel, ne csináld ezt velem – hangzottak Olivér szavai a telefonon át, hangja kétségbeesett volt, és a végén, mintha sírt volna. Annyira szerettem volna vele beszélni, de nem tehettem meg. Lerogytam a konyhapadlóra és keservesen sírni kezdtem,hiszen nem akartam, hogy szenvedjen végettem, most mégis  szenved. Liza hallotta, hogy sírdogálok és odajött hozzám.

- Kicsim, nyugodj meg – simogatta meg a hátamat.

- Nem megy – pityeregtem.

- Idővel minden rendben lesz – próbált megnyugtatni, de nem nagyon sikerült neki. Most nem szerettem volna mást, csak sírni, ki szerettem volna sírni az összes bánatomat, mindent.

***

Egy hét telt el mióta Berlinben vagyunk, de még mindig nem könnyebb. Sőt egyre nehezebb túljutni ezen az egészen. Az utóbbi időbe már nem kaptam üzeneteket, csak néha Tamás telefonjára küldtek,mivel az enyém le lett tiltva és új számom lett. De már egy üzenetet sem nyitottam meg, próbáltam az interneten sem őt nézni. Az új életemmel szerettem volna foglalkozni, mert holnaptól kezdek az új sulimba. Tamásék beírattak az egyik gimnáziumba, ahol hétfőn kezdek. Nagyon izgulok, mivel már rég nem voltam iskolában, furcsa lesz újra megszokni. De egy részről jó ötlet a suli, mert legalább nem siránkozok a nap huszonnégy órájában, hanem megpróbálok új barátokat szerezni, és élni tovább az életem, akár csak egy normális tini lány.

Este miközben böngésztem az internetet, megláttam egy cikket.

-Padlóra került a ByTheWay énekese – olvastam fel a cikk címét, félve ugyan de rákattintottam.

- A ByTheWay fiatal énekese Patocska Olivér összeomlott. Mint hallhattuk már az utóbbi napokban barátai önkívületi állapotban hozták őt el az egyik pesti szórakozóhelyről, ahol ugyanis verekedésbe keveredett. A fiatal énekes után nem indult eljárás, de egy belső ember szerint nem ez volt az első eset mostanában, hogy verekedett valakivel. Nem tudjuk mi lehet vele, de mindenki aggódik érte. Talán egy nő van a dologban, vagy esetleg valami más? Minden esetre, mi reméljük, hogy minden rendbe jön, és nem keveredik újabb balhéba. – nem hittem a szememnek,erről az egészről én tehetek. Tönkre teszem Olit. Most mit tegyek?

Lementem a nappaliba ahol hallottam hogy Tamásék arról beszélnek, hogy egyfolytában keresi őket Ya Ou. Nem igaz nekem nem mondták meg. Ezt már nem hagyhatom annyiba valahogyan üzennem kell Olinak. Tamás telefonjából kiírtam Ya Ou számát és felhívtam őt. Persze le van titkosítva a telefonszámom,így őt nem tud felhívni.

- Igen? – szólt bele a telefonba idegesen, hallottam hogy a háttérbe valaki zajong és üvölt a zene.

- Ya Ou én vagyok az Barbi – szóltam bele pár perc után.

- Barbi, végre, mi az isten volt veled? Miért nem vetted fel azt a rohadt telefont? Tudod, hogy féltünk? – kiabált. Hallottam a háttérbe Oli hangját, Ya Ou túl hangosan mondta a nevemet, így Oli rájött hogy velem beszél. Már csak egy reccsenést hallottam, majd pár percig csend volt, de nem tettem le.

- Barbi, kicsim te vagy az? – szólt bele Olivér. A hangjától egyből elérzékenyültem és könnyek szöktek a szemembe. Nem tudtam mit mondjak neki.

- Iiigen – suttogtam, mert ha hangosan beszéltem volna tuti elbőgtem volna magam.

- Miért nem vetted fel nekem a telefont? Tudod mennyire hiányoztál? – mondta a telefonba alig érthetően.

- Olivér te részeg vagy? – kérdeztem.

- Nem, dehogy vagyok az tündérke. Tudod mit most oda megyek hozzád jó, csak mond meg, hogy hol vagy. Látni akarlak – kiabálta a telefonba, biztos voltam benne hogy megint többet ivott a kelletténél hallottam a hangján. Ya Ou gondolom elvette tőle a telefont, mivel legközelebb már ő szólt bele.

- Most magyarázd meg mi ez az egész. Miért kell tönkretenned őt? – kérdezte – Ha nem szereted vagy valami mond el neki, de ez így nem mehet tovább – szidott le. Igaza volt sajnos ez nem mehet így tovább.

- Ya Ou figyeld, én szeretem nagyon is, de nem lehet, te ezt nem érted – pityeregtem

- Akkor magyarázd el nekem, úgy megértem

- Mond meg neki, hogy szeretem – mondtam és lenyomtam a telefont.

10.rész - Ennyi..

Halióó, bocsánat a késésért de a suli közbeszólt a dolgokba, viszont összehoztam egy elég hosszú részt, hát várom a véleményeket :)

Viki

https://www.youtube.com/watch?v=rDr7VyAkFV4

- El kell költöznünk innen – bökte ki végül Tamás.

Olivér szemszöge

Az imént elhangzott szavak tőrként hasítottak a szívembe, nem akartam elhinni, hogy elmennek. Viszont bíztam benne, hogy a közelben maradnak, hátha csak másik házba szeretnének költözni Pesten vagy a környéken. Szívem hihetetlen tempóban kezdett dobogni, hiszen minden elveszhet akár egy szem pillantás alatt, minden amit közösen értünk el, minden amit felépítettünk, az az egész barátságunk tönkre mehet. Hiába tudjuk tartani a kapcsolatot interneten keresztül az nem ugyanaz. Lehet, hogy Barbi talál valakit, aki majd engem helyettesít, valakit aki boldoggá teszi. És persze én örülni fogok neki, csak nekem ő mindig fontos lesz, nem tudnám őt elengedni. Mióta belépett az életembe megváltoztam, úgy érezem, hogy jobb ember lehetek mellette, amiért nagyon hálás vagyok neki és persze a srácok is nagyon meg kedvelték őt, már szinte úgy viselkednek vele mintha vagy ezer éve ismernék egymást.

Pár perc hallgatás után megszólalt Barbi.

- Hová költözünk? – kérdezte, mire a Tamásék összenéztek és egy nagy sóhaj után kibökték a választ.

- Németországba – mondták. Jézusom az nagyon messze van innen, na azt hiszem ez volt az a pillanat, mikor minden elveszett. Németország…esélyünk sincs sokat találkozni, sőt talán semennyit sem tudunk, mivel Barbinak tanulnia is kell nekem pedig itt a banda. Legjobb lenne ha valahogy meg tudnák oldani, hogy itt maradjon, de sajnos van egy olyan érzésem, hogy nem fog menni. A lány a nappali felé ment, teljesen lesokkolták őt a hírek, lehuppant a fehér bőr kanapéra és csak bámult maga elé. Olyan volt, mint aki szimplán öntudatlan állapotba került. Sajnos tudom is, hogy miért, hiszen ő sem akarja itt hagyni gondolom Pestet meg persze a barátait. Legszívesebben felajánlanám, hogy had maradjon itt velem, én vigyáznák rá, de tudom, hogy ez lehetetlen, hiszen ezek az emberek sokat keresték már őt és most, hogy végre megtalálták  nem fogják őt itt hagyni egyedül.

- Mikor indulnak? – szaladt ki a számon a kérdés.

- Holnap reggel – ettől a választól féltem igazán, hogy ilyen hamar elmennek. Ennyi idő alatt nem tudunk tőle elbúcsúzni az lehetetlen. Megfordultam és a nappali felé vettem az irányt, felsegítettem Barbit a kanapéról és felmentünk a szobájába. Útközben megcsörrent a telefonom,megnéztem és Ya Ou barátom neve villogot rajta. Egy percre magára hagytam Barbit és kimentem vele beszélni.

- Csá haver, hol vagy már csak rád várunk? – szólt bele türelmetlenül a telefonba.

- Bocsi, de nem tudok menni – vágtam rá

- Valami baj van? – gondolom egyből leszűrte a hangomból, hogy valami nem okés.

- Elköltöznek Ya Ou – mondtam neki, de a végén mintha valami gombóc a torkomban nem engedte volna, hogy tovább beszéljek.

- Ez most komoly? – kérdezte

- Sajnos, figyelj talán elviszem magammal őt is az esti koncertre, majd ott találkozunk – nem vártam meg a válaszát letettem a telefont.

Bementem a szobába, ahol Barbi a bőröndjeit kapkodta elő. Nem éppen tűnt nyugodtnak. Próbáltam közelíteni felé óvatosan, de elzavart maga mellől. Nem is nézett felém, ami furcsának tűnt, de nem hagytam magam lassan odalopóztam mögé és magam felé fordítottam őt. Megfogtam selymes arcát és kényszerítettem arra, hogy a szemembe nézzen. Láttam könnyektől áztatott szemeit, amitől én is még szomorúbb lettem, mint azelőtt. Tudom, hogy nehéz helyzetben van, bár tudnék neki többet segíteni.

Barbi szemszöge

Nem járt máson az eszem csak azon, hogy talán evvel a költözéssel végleg elveszítem a barátomat. Pár hónap alatt hihetetlen erős kapocs alakult ki köztünk, és bevallom számtalanszor belegondoltam már abba, hogy mi lesz ha majd egyszer el kell mennem és itt kell hagynom, vagy akár fordítva is megtörténhetett volna. Mindez hülyeségnek tűnt mindeddig a napig, most valóra vált az egyik legrosszabb gondolatom. Elmegyünk, méghozzá Németországba, és kitudja lehet többé nem lesz már ilyen köztünk az egész. Vagy mi van ha nem is találkozunk többé? Olivér közelsége mindig is megnyugtatott, de most fogalmam sincs, hogy kivel fogok jókat hülyéskedni, nevetni, vagy ha kell kinek fogom elmondani azt ami bánt…Nem lesz senkim se, csak a Tamásék, de ők nem olyanok, mint Olivér. Persze valahol mégis éreztem, hogy ez a nap elfog jönni, mert Tamásék mindig is nagy utazók hírében álltak, soha sem maradtak egy helyen, tudatalattim sejtette, hogy ez most sem lesz másképpen. Mégis bíztam a lehetetlenben.

Ahogyan Oli nézett rám, volt benne valami, valami amit magam sem értek. Máshogy viselkedett velem, mint a többiekkel. Ahogyan csak már centi állt köztünk furcsa érzésem támadt, a gyomrom összeszorult és mintha nem is léteznék. Vajon mi lehet ez? Az az érdekes, hogy akármikor kiejtik a nevét vagy a közelemben van mindig megjelenik ez az érzés, amit nem tudok sehová sem besorolni.

- Barbi, minden rendben lesz megígérem – suttogta, és ki vette a kezemből a ruhadarabot amit éppen becsomagolni készültem. – Figyelj, este lesz egy koncertünk, nagyon örülnénk neki, ha eljönnél velünk. – mondta

- Nem tudom, hogy jó ötlet-e – válaszoltam neki. De tudtam, hogy nem nyugszik le addig míg igent nem mondok.

- Remek, akkor ötre itt leszek – mosolygott – De most sajnos mennem kell, de még hívlak, kérlek ne csinálj butaságot – puszilta meg az arcom.

- Jó – válaszoltam halkan.

- Igérd meg- kényszerített

- Igérem – nevettem el magam, majd én is egy cuppanóst nyomtam az arcára, majd elindultunk lefelé. Kéz a kézben mentünk le a hosszú lépcsősoron egészen az ajtóig, ahol elköszöntünk egymástól.

- Barbi gyere ide kérlek – hívott be a nappaliba Tamás. Láttam, hogy Liza már csomagol a látványtól ismét összeszorult a torkom és egy nagy gombóc keletkezett benne.

- Valamit nem mondtunk el neked – ajaj ez már rosszul kezdődik. – de csak is Oli érdekében tettük. Jól figyelj most rám, tudod ez bonyolult dolog, de a költözésünknek oka van, ami nem csak a munkával függ össze. Erről majd időben mindent meg tudsz, de most egyenlőre neked így biztonságosabb. Szóval az a lényeg, hogy… - húzta el a mondatokat, amitől egyre idegesebb lettem.

- Mond kérlek – suttogtam.

- Meg kell szakítanod a kapcsolatot mindenkivel, akit itt ismertél meg – hadarta el. Én nem fogtam fel, hogy most mit mondott…olyan voltam, mint akit fejbe vágtak.

- Olivér – csak ennyi jött ki a számon.

- Sajnálom, de vele is, jobb lenne ha nem mondanád el neki, mert nehezen viselné és talán valamit csinálna, de hidd el kicsim neked így a legbiztonságosabb – ült le mellém Liza. Én csak megráztam a fejem és felrohantam a szobámba. Miért? Miért a titkolózás? Miért nem lehet elmondani, hogy mi ez az egész? Miért jobb így nekem? Nem tudom őt elengedni végleg, és az, hogy még a távkapcsolatot sem tarthatjuk az a gondolat megőrjít teljesen, de viszont nem hagyhatom itt az új családomat, és mivel még kiskorú vagyok nem is tehetem meg. Viszont bízom benne, hogy fogunk még találkozni, sőt biztos vagyok benne. Szabad utat hagytam a könnyeimnek, amik hamar elöntötték a kispárnámat, akár egy patak úgy csordogáltak a szememből. Nem mondhatom el neki ezt az egészet, mert igaza van Lizának, kitudja mit csinálna. De így meg átverem őt…ami semmivel sem jobb. Viszont úgy odaállni elé, hogy többé nem beszélhetek veled, az sem megoldás. Istenem, olyan tehetetlen vagyok. Nem akarom, hogy szenvedjen végettem, nem akarom őt itt hagyni. Ha belegondolok ma ölelhetem meg őt utoljára, ma érezhetem utoljára az illatát, és a legszörnyűbb az, hogy ma látom őt talán utoljára.

- Tudom, hogy nehéz ez Barbi – ült le mellém az ágyra Liza. Aranyos tőle, hogy tényleg próbált anyám helyett anyám lenni, bevallom tényleg nagyon megszerettem őt.

- Miért kell így lennie? – szipogtam. Nem válaszolt csak megrázta a fejét, láttam, hogy elmondaná, de nem tehette, de vajon miért nem? Mi baj lehet abból?

- Búcsúzz el tőle – simogatta meg a hátamat. Búcsú, olyan egyszerű kimondani, de megtenni egy évezred is kevés lenne főleg, ha egy olyan embertől kell búcsúzni, akit szeretünk.

***

Reggel óriási undorral keltem fel, mivel tudtam, hogy mindjárt el megyünk, mindent magunk mögött hagyva. Oli mellettem aludt, hihetetlen édes volt ahogyan szuszogott, mint valami kisgyerek. Egy váratlan pillanatban két kéz szorítását éreztem magamon, láttam, ahogyan Oli magához húz erősen, gondolom nem önszántából, mert még mindig szunyókált. Meg tudnám szokni ezt a pozíciót.

Körbenéztem a szobámban, már csak a két táskám hevert a földön és az a ruha amiben majd menni fogok.

A tegnapi koncert remek volt, bár kicsit félelmetes volt, hogy pár lány úgy nézett rám,mint aki meg szeretne gyilkolni. De voltak nagyon aranyos rajongók is. Számomra a legmeghatóbb pillanat az volt, mikor a srácok felhívtak a színpadra a Read all about it közben és nekem énekeltek. Ez amolyan búcsúdal féleség volt. Aztán ahogyan tudtam a srácoktól is megpróbáltam elbúcsúzni több kevesebb sikerrel, mert a végén úgy is könnyekben kötöttem ki. Oli viszont úgy döntött, hogy alszik nálam, hogy még pár órával többet együtt lehessünk. Azt is felajánlotta, hogy ő visz ki a reptérre és hiába is tiltakoztam úgy is az lesz amit akar. Az utolsó esténket átbeszélgettük csak ketten. Nem fogom őket soha sem elfelejteni. Most már mindig is az életem részei lesznek. Mind a négyen.

Sóhajtottam egy nagyot és elkezdtem készülődni Oli is felkelt és egyből megölelgetett, éreztem heves szívdobogását,ahogyan a mellkasunk összeért egymással. Emlékszem mikor szilveszterkor nekem adta a pólóját, oda tettem a táskámba, hogy mindig velem legyen, így bárhol is leszek olyan mintha egy kicsit ott lenne ő is.

Lassan elindultunk a kocsival, olyan rövidkének tűnt az egyébként egy órás út, nem nagyon beszéltünk, mert nem tudtunk egymásnak mit mondani ez volt az utolsó pár perc amit együtt tölthettünk. És Oli még nem is sejti a legrosszabbat, ami még nehezebbé teszi az egészet. Tamás még próbálta mondogatni, hogy evvel Olit is megvédem, ami bevallom hatással volt rám, mert nem tudom miről van szó, de eszek szerint valami veszélyes dologról, és nem élném túl ha Olinak vagy a srácoknak valami baja esne.

Beértünk az előcsarnokba, már éreztem, hogy itt a búcsú pillanata.

-Értesítjük kedves utasainkat, hogy a Berlinbe tartó gép tíz perc múlva indul. Kérünk mindenkit, hogy kezdje el a felszállást a gépre.

- Ez a végszó – fordultam Oli felé. Nem akartam, hogy ez a pillanat véget érjen sohasem.

- Mindig veled leszek drágám – furcsállottam a megnevezést, hiszen még soha nem hívott így.

- Oli, kérlek – sírtam el magam. Felém nyúlt a kezével és letörölte a könnycseppeket az arcomról. Majd közelebb húzott magához. Erősen beszívtam édes illatát, de még rosszabb érzésem lett. Soha sem bírtam a búcsúzkodást.

- Még találkozunk – simított végig a hajamon. Hirtelen viszont gondolt egyet és eltolt magától, szemeiben könnyeket véltem felfedezni valami mondani szeretett volna, csak nem találta a szavakat.

- Barbi – mondta ki a nevem, de utána már csak az ajkait éreztem az én ajkaimon, nyelve bebocsátást nyert a számba, tudtam, hogy nem helyes, de nem érdekelt, rájöttem, hogy egész végig csak erre vágytam. Hosszú csókunk vége után lenézett rám és megfogta a kezeimet. – Csak annyit akartam mondani, hogy szeretlek.