10.rész - Ennyi..

Halióó, bocsánat a késésért de a suli közbeszólt a dolgokba, viszont összehoztam egy elég hosszú részt, hát várom a véleményeket :)

Viki

https://www.youtube.com/watch?v=rDr7VyAkFV4

- El kell költöznünk innen – bökte ki végül Tamás.

Olivér szemszöge

Az imént elhangzott szavak tőrként hasítottak a szívembe, nem akartam elhinni, hogy elmennek. Viszont bíztam benne, hogy a közelben maradnak, hátha csak másik házba szeretnének költözni Pesten vagy a környéken. Szívem hihetetlen tempóban kezdett dobogni, hiszen minden elveszhet akár egy szem pillantás alatt, minden amit közösen értünk el, minden amit felépítettünk, az az egész barátságunk tönkre mehet. Hiába tudjuk tartani a kapcsolatot interneten keresztül az nem ugyanaz. Lehet, hogy Barbi talál valakit, aki majd engem helyettesít, valakit aki boldoggá teszi. És persze én örülni fogok neki, csak nekem ő mindig fontos lesz, nem tudnám őt elengedni. Mióta belépett az életembe megváltoztam, úgy érezem, hogy jobb ember lehetek mellette, amiért nagyon hálás vagyok neki és persze a srácok is nagyon meg kedvelték őt, már szinte úgy viselkednek vele mintha vagy ezer éve ismernék egymást.

Pár perc hallgatás után megszólalt Barbi.

- Hová költözünk? – kérdezte, mire a Tamásék összenéztek és egy nagy sóhaj után kibökték a választ.

- Németországba – mondták. Jézusom az nagyon messze van innen, na azt hiszem ez volt az a pillanat, mikor minden elveszett. Németország…esélyünk sincs sokat találkozni, sőt talán semennyit sem tudunk, mivel Barbinak tanulnia is kell nekem pedig itt a banda. Legjobb lenne ha valahogy meg tudnák oldani, hogy itt maradjon, de sajnos van egy olyan érzésem, hogy nem fog menni. A lány a nappali felé ment, teljesen lesokkolták őt a hírek, lehuppant a fehér bőr kanapéra és csak bámult maga elé. Olyan volt, mint aki szimplán öntudatlan állapotba került. Sajnos tudom is, hogy miért, hiszen ő sem akarja itt hagyni gondolom Pestet meg persze a barátait. Legszívesebben felajánlanám, hogy had maradjon itt velem, én vigyáznák rá, de tudom, hogy ez lehetetlen, hiszen ezek az emberek sokat keresték már őt és most, hogy végre megtalálták  nem fogják őt itt hagyni egyedül.

- Mikor indulnak? – szaladt ki a számon a kérdés.

- Holnap reggel – ettől a választól féltem igazán, hogy ilyen hamar elmennek. Ennyi idő alatt nem tudunk tőle elbúcsúzni az lehetetlen. Megfordultam és a nappali felé vettem az irányt, felsegítettem Barbit a kanapéról és felmentünk a szobájába. Útközben megcsörrent a telefonom,megnéztem és Ya Ou barátom neve villogot rajta. Egy percre magára hagytam Barbit és kimentem vele beszélni.

- Csá haver, hol vagy már csak rád várunk? – szólt bele türelmetlenül a telefonba.

- Bocsi, de nem tudok menni – vágtam rá

- Valami baj van? – gondolom egyből leszűrte a hangomból, hogy valami nem okés.

- Elköltöznek Ya Ou – mondtam neki, de a végén mintha valami gombóc a torkomban nem engedte volna, hogy tovább beszéljek.

- Ez most komoly? – kérdezte

- Sajnos, figyelj talán elviszem magammal őt is az esti koncertre, majd ott találkozunk – nem vártam meg a válaszát letettem a telefont.

Bementem a szobába, ahol Barbi a bőröndjeit kapkodta elő. Nem éppen tűnt nyugodtnak. Próbáltam közelíteni felé óvatosan, de elzavart maga mellől. Nem is nézett felém, ami furcsának tűnt, de nem hagytam magam lassan odalopóztam mögé és magam felé fordítottam őt. Megfogtam selymes arcát és kényszerítettem arra, hogy a szemembe nézzen. Láttam könnyektől áztatott szemeit, amitől én is még szomorúbb lettem, mint azelőtt. Tudom, hogy nehéz helyzetben van, bár tudnék neki többet segíteni.

Barbi szemszöge

Nem járt máson az eszem csak azon, hogy talán evvel a költözéssel végleg elveszítem a barátomat. Pár hónap alatt hihetetlen erős kapocs alakult ki köztünk, és bevallom számtalanszor belegondoltam már abba, hogy mi lesz ha majd egyszer el kell mennem és itt kell hagynom, vagy akár fordítva is megtörténhetett volna. Mindez hülyeségnek tűnt mindeddig a napig, most valóra vált az egyik legrosszabb gondolatom. Elmegyünk, méghozzá Németországba, és kitudja lehet többé nem lesz már ilyen köztünk az egész. Vagy mi van ha nem is találkozunk többé? Olivér közelsége mindig is megnyugtatott, de most fogalmam sincs, hogy kivel fogok jókat hülyéskedni, nevetni, vagy ha kell kinek fogom elmondani azt ami bánt…Nem lesz senkim se, csak a Tamásék, de ők nem olyanok, mint Olivér. Persze valahol mégis éreztem, hogy ez a nap elfog jönni, mert Tamásék mindig is nagy utazók hírében álltak, soha sem maradtak egy helyen, tudatalattim sejtette, hogy ez most sem lesz másképpen. Mégis bíztam a lehetetlenben.

Ahogyan Oli nézett rám, volt benne valami, valami amit magam sem értek. Máshogy viselkedett velem, mint a többiekkel. Ahogyan csak már centi állt köztünk furcsa érzésem támadt, a gyomrom összeszorult és mintha nem is léteznék. Vajon mi lehet ez? Az az érdekes, hogy akármikor kiejtik a nevét vagy a közelemben van mindig megjelenik ez az érzés, amit nem tudok sehová sem besorolni.

- Barbi, minden rendben lesz megígérem – suttogta, és ki vette a kezemből a ruhadarabot amit éppen becsomagolni készültem. – Figyelj, este lesz egy koncertünk, nagyon örülnénk neki, ha eljönnél velünk. – mondta

- Nem tudom, hogy jó ötlet-e – válaszoltam neki. De tudtam, hogy nem nyugszik le addig míg igent nem mondok.

- Remek, akkor ötre itt leszek – mosolygott – De most sajnos mennem kell, de még hívlak, kérlek ne csinálj butaságot – puszilta meg az arcom.

- Jó – válaszoltam halkan.

- Igérd meg- kényszerített

- Igérem – nevettem el magam, majd én is egy cuppanóst nyomtam az arcára, majd elindultunk lefelé. Kéz a kézben mentünk le a hosszú lépcsősoron egészen az ajtóig, ahol elköszöntünk egymástól.

- Barbi gyere ide kérlek – hívott be a nappaliba Tamás. Láttam, hogy Liza már csomagol a látványtól ismét összeszorult a torkom és egy nagy gombóc keletkezett benne.

- Valamit nem mondtunk el neked – ajaj ez már rosszul kezdődik. – de csak is Oli érdekében tettük. Jól figyelj most rám, tudod ez bonyolult dolog, de a költözésünknek oka van, ami nem csak a munkával függ össze. Erről majd időben mindent meg tudsz, de most egyenlőre neked így biztonságosabb. Szóval az a lényeg, hogy… - húzta el a mondatokat, amitől egyre idegesebb lettem.

- Mond kérlek – suttogtam.

- Meg kell szakítanod a kapcsolatot mindenkivel, akit itt ismertél meg – hadarta el. Én nem fogtam fel, hogy most mit mondott…olyan voltam, mint akit fejbe vágtak.

- Olivér – csak ennyi jött ki a számon.

- Sajnálom, de vele is, jobb lenne ha nem mondanád el neki, mert nehezen viselné és talán valamit csinálna, de hidd el kicsim neked így a legbiztonságosabb – ült le mellém Liza. Én csak megráztam a fejem és felrohantam a szobámba. Miért? Miért a titkolózás? Miért nem lehet elmondani, hogy mi ez az egész? Miért jobb így nekem? Nem tudom őt elengedni végleg, és az, hogy még a távkapcsolatot sem tarthatjuk az a gondolat megőrjít teljesen, de viszont nem hagyhatom itt az új családomat, és mivel még kiskorú vagyok nem is tehetem meg. Viszont bízom benne, hogy fogunk még találkozni, sőt biztos vagyok benne. Szabad utat hagytam a könnyeimnek, amik hamar elöntötték a kispárnámat, akár egy patak úgy csordogáltak a szememből. Nem mondhatom el neki ezt az egészet, mert igaza van Lizának, kitudja mit csinálna. De így meg átverem őt…ami semmivel sem jobb. Viszont úgy odaállni elé, hogy többé nem beszélhetek veled, az sem megoldás. Istenem, olyan tehetetlen vagyok. Nem akarom, hogy szenvedjen végettem, nem akarom őt itt hagyni. Ha belegondolok ma ölelhetem meg őt utoljára, ma érezhetem utoljára az illatát, és a legszörnyűbb az, hogy ma látom őt talán utoljára.

- Tudom, hogy nehéz ez Barbi – ült le mellém az ágyra Liza. Aranyos tőle, hogy tényleg próbált anyám helyett anyám lenni, bevallom tényleg nagyon megszerettem őt.

- Miért kell így lennie? – szipogtam. Nem válaszolt csak megrázta a fejét, láttam, hogy elmondaná, de nem tehette, de vajon miért nem? Mi baj lehet abból?

- Búcsúzz el tőle – simogatta meg a hátamat. Búcsú, olyan egyszerű kimondani, de megtenni egy évezred is kevés lenne főleg, ha egy olyan embertől kell búcsúzni, akit szeretünk.

***

Reggel óriási undorral keltem fel, mivel tudtam, hogy mindjárt el megyünk, mindent magunk mögött hagyva. Oli mellettem aludt, hihetetlen édes volt ahogyan szuszogott, mint valami kisgyerek. Egy váratlan pillanatban két kéz szorítását éreztem magamon, láttam, ahogyan Oli magához húz erősen, gondolom nem önszántából, mert még mindig szunyókált. Meg tudnám szokni ezt a pozíciót.

Körbenéztem a szobámban, már csak a két táskám hevert a földön és az a ruha amiben majd menni fogok.

A tegnapi koncert remek volt, bár kicsit félelmetes volt, hogy pár lány úgy nézett rám,mint aki meg szeretne gyilkolni. De voltak nagyon aranyos rajongók is. Számomra a legmeghatóbb pillanat az volt, mikor a srácok felhívtak a színpadra a Read all about it közben és nekem énekeltek. Ez amolyan búcsúdal féleség volt. Aztán ahogyan tudtam a srácoktól is megpróbáltam elbúcsúzni több kevesebb sikerrel, mert a végén úgy is könnyekben kötöttem ki. Oli viszont úgy döntött, hogy alszik nálam, hogy még pár órával többet együtt lehessünk. Azt is felajánlotta, hogy ő visz ki a reptérre és hiába is tiltakoztam úgy is az lesz amit akar. Az utolsó esténket átbeszélgettük csak ketten. Nem fogom őket soha sem elfelejteni. Most már mindig is az életem részei lesznek. Mind a négyen.

Sóhajtottam egy nagyot és elkezdtem készülődni Oli is felkelt és egyből megölelgetett, éreztem heves szívdobogását,ahogyan a mellkasunk összeért egymással. Emlékszem mikor szilveszterkor nekem adta a pólóját, oda tettem a táskámba, hogy mindig velem legyen, így bárhol is leszek olyan mintha egy kicsit ott lenne ő is.

Lassan elindultunk a kocsival, olyan rövidkének tűnt az egyébként egy órás út, nem nagyon beszéltünk, mert nem tudtunk egymásnak mit mondani ez volt az utolsó pár perc amit együtt tölthettünk. És Oli még nem is sejti a legrosszabbat, ami még nehezebbé teszi az egészet. Tamás még próbálta mondogatni, hogy evvel Olit is megvédem, ami bevallom hatással volt rám, mert nem tudom miről van szó, de eszek szerint valami veszélyes dologról, és nem élném túl ha Olinak vagy a srácoknak valami baja esne.

Beértünk az előcsarnokba, már éreztem, hogy itt a búcsú pillanata.

-Értesítjük kedves utasainkat, hogy a Berlinbe tartó gép tíz perc múlva indul. Kérünk mindenkit, hogy kezdje el a felszállást a gépre.

- Ez a végszó – fordultam Oli felé. Nem akartam, hogy ez a pillanat véget érjen sohasem.

- Mindig veled leszek drágám – furcsállottam a megnevezést, hiszen még soha nem hívott így.

- Oli, kérlek – sírtam el magam. Felém nyúlt a kezével és letörölte a könnycseppeket az arcomról. Majd közelebb húzott magához. Erősen beszívtam édes illatát, de még rosszabb érzésem lett. Soha sem bírtam a búcsúzkodást.

- Még találkozunk – simított végig a hajamon. Hirtelen viszont gondolt egyet és eltolt magától, szemeiben könnyeket véltem felfedezni valami mondani szeretett volna, csak nem találta a szavakat.

- Barbi – mondta ki a nevem, de utána már csak az ajkait éreztem az én ajkaimon, nyelve bebocsátást nyert a számba, tudtam, hogy nem helyes, de nem érdekelt, rájöttem, hogy egész végig csak erre vágytam. Hosszú csókunk vége után lenézett rám és megfogta a kezeimet. – Csak annyit akartam mondani, hogy szeretlek.