6. rész - Véletlenek

Sziasztok meghoztam a 6. részt is. Köszönöm az eddigi pipákat és véleményeket, és persze a feliratkozókat is.Kérek szépen mindenkit, hogy aki elolvasta, az egy rövidke véleményt irjon, akár chaten is lehet, mert ez nekem nagyon sokat jelent. KÖSZÖNÖM!
                                                                                                                                      Viki:)

- Én voltam az Barbi, igazából is.

Szavaitól teljesen ledöbbentem, de ahogy látom ő sem számított arra, hogy én vagyok az. Gondolom neki sem lehetett könnyű, hiszem a szétroncsolt autóból nem mindenkinek lett volna bátorsága kihúzni. De ő megtette, megmentette az életem, neki köszönhetem, azt, hogy most itt vagyok. Bár szörnyű dolgot tettem, el akartam dobni magamtól az életet, de most már örülök, hogy nem sikerült.

- Köszönöm – suttogtam a fülébe es szorosan magamhoz szorítottam őt. Először láthatóan meglepettnek tűnt a reakciómon, de hamar viszonozta. Pár perccel később komolyan arccal nézett le rám. Szemében a csalódottság tükröződött.

- Figyelj Barbi, meg kell ígérned, hogy többé nem csinálsz ilyet. El sem tudod képzelni, hogy mennyire megijedtem, mikor megláttalak – sütötte le szemeit. Várjunk csak, szóval … akkor most is ő volt az. Nem hiszem el, már másodszorra köszönhetem neki meg, azt hogy élek. Nem válaszoltam csak bólogattam. Igaza volt, többé nem szabad ilyet csinálnom, hiszen nem tudhatom, hogy mit tartogat számomra az élet. Lehet, hogy az árvaház után, ami már csak pár hónap, egy egészen más és szebb élet fog várni rám. Nem fogok többé szomorkodni a múlton, ez az „álom” ráébresztett arra, hogy, ha máshogyan alakult is volna az az este akkor is meghaltak volna… azt hiszem ezt nevezik sorsnak, ami igaz, sokszor kegyetlenül kitol velünk, de el kell fogadni, mert nem tudunk rajta változtatni bárhogyan is szeretnénk.

- Megváltozom – böktem ki – Boldog leszek, nem leszek az a lány, aki voltam. Tudod ez a „baleset” ráébresztett pár dologra – mondtam Olinak, és a baleset szónál persze macskakörmöket rajzolgattam a levegőbe, hiszen mindenki tudja, hogy nem baleset volt…

- Nagyon helyes, ajánlom is, hogy ne legyen több ilyen. – próbált szigorú lenni – Tudod, azt hittem elveszítelek – nézett a szemeimbe.

Kezdett kellemetlen lenni a helyzet, hogy csak bámuljuk egymást, ezért lépnem kellett.

- Ugyan már, biztosan túltetted volna magad rajta – viccelődtem.

- Lehet, hogy neked ez furcsa, hiszen még nekem is az, mert ilyen még nem történt velem, de mióta megláttalak, úgy érzem, hogy, hát hogy is mondjam…. Úgy érzem, hogy nem hiába találkoztunk. Te nagyon rendes lány vagy, és szeretnélek jobban megismerni. De persze csak ha te is szeretnéd – válaszolt, nem hittem volna, hogy valójában ennyit jelentek neki és ez tényleg rendes tőle, hiszen nagyon régóta nem ismerkedtem én sem.

- Azt hiszem itt az ideje új barátokat szerezni – vágtam rá mosolyogva.

- Na, ezt már szeretem – nevetett Oli is. Szemeiben huncut vigyort véltem felfedezni, és egyre jobban közelített felém, próbáltam elmenekülni, de ő gyorsabb volt. Olivér lecsapott. Elkezdett csiklandozni, próbáltam segítségért kiáltani, de egy hang sem jött ki a torkomon. Csak nevetettem, ő pedig élvezte a „kínzásomat”.

- Olivér, az fenébe is hagyd abba – nyögtem ki, de csak egy hangos nevetés volt a válasza. És eszében sem volt leállni. Hát jó, ha ő így akkor én is. Elkezdtem kapálózni, de szerencsétlenségemre mind a ketten lefordultunk az ágyról. Oli került alulra én pedig rá estem. Azonnal abbahagyta a csikizést, én pedig diadalmasan felkiáltottam, hogy bizony én nyertem. Na, de ezt nem kellett volna Oli azonnal vette az adást, és fordított a helyzetünkön, ahogyan alulra kerültem felém hajolt, és csak néztünk egymás szemébe. A légzésem felgyorsult és hirtelen nem tudtam, hogy mit csináljak, hiszen tudom, hogy semmi sem lenne köztünk. Mert még említette is, hogy van valakije. Ez biztosan csak pillanatnyi elmezavar. Olivér nyelvével benedvesítette ajkait, és már csak azt vettem észre, hogy pár milliméter távolság van köztünk. A leheletét már éreztem a nyakamon, szíve pedig neki is hevesebben vert. Olivér a kezével végigsimított az arcomon, majd a hajamat kezdte piszkálni. Láttam rajta, hogy ő is ugyanúgy zavarban van, mint én. A fejem fölött heverő kezeimet Oli egybekulcsolta az övével.

Tudtam mi fog következni ezután, és bevallom megijedtem. Nekem ez túl gyors, ráadásul nem szeretném, hogy én legyek az a lány, akivel Oli megcsalja a barátnőjét. És ha még lenne is valami köztünk az biztosan nem lenne hosszú távú, semmi esetre sem.

-Oli, kérlek ezt nem szabad – suttogtam, ő pedig vette a lapot és leszállt rólam, csendben ültünk vissza az ágyra. Pár percig nem szólaltunk meg. Végül Oli törte meg a kínos csendet.

- Én, én sajnálom. Nem tudom mi ütött belém. – hajtotta le a fejét.

- Semmi baj, felejtsük el – küldtem felé egy bíztató mosolyt. Hiszen, tudom, hogy tényleg csak a véletlen műve volt ez az egész.

- Barbi szeretném, ha velünk lennél szilveszterkor, egy kis összejövetel lesz nálam, csak ismerősök jönnek – mondta Oli boldogan.

- Én szívesen el is mennék, de hát kizárt, hogy elengednek – szomorodtam el.

- Nincs semmi gond kislány, megoldjuk – vidított fel, ahogyan ránéztem huncut mosoly bújt meg az arcán, biztosan sántikál valamiben. Hát kíváncsian várom mi lesz ebből.

                                                                                         ***

(6 nappal később – Szilveszter)

Még most sem hiszem el, hogy beleegyeztem abba, hogy megszöktessen estére, és ha ez kitudódik akkor óriási balhé lesz. Előre félek. A nevelők úgy tudják, hogy beteg vagyok, és ezért nem tudok lemenni a mai kis újévi köszöntőnkre. Persze a jó régi lámpa alá teszem a lázmérőt trükk bevált, így tényleg betegnek hisznek. Nagyon remélem, hogy nem most fog rájuk jönni a „törődjünk a gyerekekkel” roham, mert akkor még feljönnek megnézni a végén és akkor kampec nekem.

Egyébként miután kiengedtek a kórházból Oli minden egyes nap eljött hozzám. Persze titokban találkoztunk, mert a nevelők nem szívesen látnak tűrnek meg itt látogatókat. Főleg nem Olit, a múltkori szóváltás végett. Bár egyszer a srácokkal eljöttek, akkor beengedték őket valamelyik nap, de mikor egyedül jön mindig titokban bemászik az ablakomon. Mivel az első emeleten vagyok, ezért könnyű dolga van. Rengeteget változtam e néhány nap alatt hála neki. Rengeteget segít mindenben, ha rossz kedvem van felvidít, és megpróbál segíteni, bár nem sokszor fordul elő mostanában a rossz kedv. Hála neki. Pozitívabban látom a világot, és ha bántani akarnak csak nevetek egyet rajtuk.

Oli egyik nap hozott nekem egy telefont, persze nem akartam tőle elfogadni, de mit lehet tenni, ha Patocska akar valamit akkor azt meg is teszi. Azért hozta, hogy ezen keresztül is beszélni tudjunk akkor, ha ő éppen koncerten van és nem ér rá. De persze eddig még nem volt olyan nap, hogy legalább öt percig ne láttam volna őt. És ennek rettentően örülök. Remek barátra találtam benne, és tényleg csak simán barátok vagyunk. Komolyan mondom már most jobban ismer engem, mint én saját magamat. Persze kérdezgetem a barátnőjéről, de valahogyan mindig tereli a témát. Fogalmam sincs, hogy miért, de kiderítem, és megpróbálok neki segíteni benne, hiszen ez a legkevesebb amit tehetek érte.  A srácokkal is nagyon jóba lettem, hihetetlenül aranyosak, és Ya Ou szerint jó hatással vagyok Olira, bár ezt nem tudom pontosan, hogy mire érti. Na mind egy.

- Naaa, mikor jön a hős megmentő? – kérdezte nevetve Lexi. Csak megforgattam a szemem és a fejéhez vágtam a párnámat. Lexi meg van győződve arról, hogy több van köztünk, mint barátság. És egyszerűen hiába beszélek neki. Egyik fülén be, másikon ki.  Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom. A kijelzőn Oli neve látszódott, ami azt jelentette, hogy itt van. Még utoljára belenéztem a tükörbe, elbúcsúztam Lexitől és elindultam az ablak felé.

- Na csak ezt az estét éljem túl – suttogtam magamba, és kimásztam az ablakon.

5.rész - Emlékek

Sziasztok, meghoztam az 5.részt. Remélem ehhez több komit kapok, de a pipák számának nagyon örülök! Ez a rész hát,nekem most elnyerte a tetszésemet, remélem nektek is!

Viki :)

Barbi szemszöge

Már semmit nem érzek, már semmi sem érdekel, testem könnyű, mint a vatta, és lebegek…végre vége mindennek.

Lassan kinyitom a szemeimet, meglepő módon a régi házunkban ébredtem fel, a saját ágyamban. Minden olyan volt, mint az előtt, hogy anyáék meghaltak volna. A nap sugarai bevilágítottak a szobámba, ebből jöttem rá, hogy reggel van. Lentről zörgést hallottam, és azonnal felpattantam, hiszen az lehetetlen, hogy újra...

- Nem, az biztosan nem – mondtam magamnak, beleléptem az ágy mellé helyezett nyuszis papucsomba és félve ugyan, de leslattyogtam a lépcsőn. Fogalmam sem volt arról, hogy mi ez az egész. Olyan valóságos minden.

A zaj irányába indultam, úgy látom, hogy a konyhába vezet az út. Beléptem az ajtón és ledöbbenve maradtam az ajtóban, lábaim nem mozdultak, mint akit odaszögeltek a padlóhoz és csak bámultam meredtem magam elé. Nem fogtam fel, hogy mit, vagyis inkább kit látok.

- Jó reggelt kincsem – jött oda hozzám ANYA, szemeim megteltek sós könnycseppekkel, amik utat törtek maguknak. Anyukám ugyanolyan gyönyörű volt, mint mindig, biztos vagyok benne, hogy meglepődött a reakciómon, mert nem szoktam megölelni, mindig is flegmán viselkedtem vele, és ezt nagyon megbántam, szörnyű bűntatom van evégett. De most viszont a nyakába ugrottam, először a meglepődöttségtől nem viszonozta az ölelésemet, de aztán utána átölelt ő is.

- Úgy látom megbántad a tegnapit kislányom, de azért a büntetésed még mindig érvényes – mondta, majd a sütőhöz ment, hogy kivegye belőle az ételt.

- Mi…mi történt tegnap? – kérdeztem, úgy mint aki semmit sem tud, mert hát valójában így is volt.

- Ne mond, hogy nem emlékszel arra, hogy kiszöktél Andrissal már megint éjjel, megmondtam ezerszer, hogy ez a gyerek nem hozzád való. De neked aztán hiába beszélek. – szólt rám anya. Igaza volt, mindenben igaza volt és én soha nem hallgattam rá. Csak bólogattam, közben pedig próbáltam nem elsírni magam.

- Anyaaaaaa, hová tetted a babámat? – szaladt be az ajtón kishúgom Lili. Nem hiszem el, hogy őt is újra láthatom. Nem is gondolkodtam felkaptam őt a kezembe és jól megölelgettem és megpuszilgattam.

- Én is sejetlek Bajbi – puszilta meg az arcomat. – Nem jössz velem babázni? – kérdezte bájos vigyorral az arcán.

- De megyek Lili – kézen fogtam és felsétáltam vele a szobájába. Eszembe jutott az is, hogy mennyire nem voltam jó testvér, mindig kiabáltam, veszekedtem Lilivel, pedig nem ezt érdemli meg. Lehet, hogy talán kaptam egy második esélyt? Mert minden olyan valóságos, nem olyan, mint egy álom, olyan mintha visszajöttem volna az időben, ami persze hülyén hangzik, de én tényleg így érzem. Pontosan úgy nézek ki, mint egy évvel ezelőtt. Rövidebb a hajam, és a ruháim is azok, amik voltak.

Talán csoda történt, vagy én nem tudom…

Egész délután játszottam Lilivel, nagyon jó volt újra itthon lenni. Telefonom csörgésére lettem figyelmes, ezért átszaladtam az én szobámba érte. Andris hívott. Felvettem, nem tehettem mást.

- Szia – köszöntem bele egyhangúan

- Szia bébi, csak azt akarom mondani, hogy ma buli van Petinél. Hétre ott vagyok érted.

- Nem megyek. – vágtam rá egyszerűen.

- Mi az, hogy nem jössz? – kérdezte nevetve.

- Az, hogy nem – fogtam magam és evvel lezártam a beszélgetést. A családommal akarok lenni. Ebben a pillanatban esett le minden, azon az estén is kiszöktem Andrissal és apáék jöttek értem, igaz nem voltam józan állapotban, ezért kötekedtem mindenkivel és ekkor történt meg a tragédia. Bár arról fogalmam sincs, hogy hogyan jutottam ki az autóból. De ha ma nem megyek  el, már pedig nem megyek, akkor megmenthetem őket.

Gondolatmenetemből apa zökkentett ki, aki az ajtómon kopogtatott.

- Szia Barbi – ült le mellém. Ránéztem, szemeiben a megbánás tükröződött. – Figyelj, tudom, hogy tegnap eléggé durvák voltunk veled, de nem szimpatikus ez az Andris gyerek, és értsd meg, hogy a szüleid vagyunk és törődünk veled, csak ezért volt az ami. – mondta apa. Igen, emlékszem, csúnya veszekedésünk volt azon az estém és apám hirtelen felindulásból pofonvágott. De megérdemeltem.

-Tudom apa, hogy mi volt, és csak annyit szeretnék mondani, hogy igazatok van. Megváltozom, többet nem találkozok vele, és szakítunk. Megígérem, hogy jó leszek. – borultam a nyakába és zokogni kezdtem. –Szeretlek apa – pityeregtem

- Én is szeretlek kicsim – puszilta meg a fejem. –Na de most készülődj, ma elmegyünk egyet vacsizni, az egyik étterembe, ott lesz az egyik kollégám is a fiával, aki pár évvel idősebb csak nálad.

- Oké, akkor készülök. És, hogy hívják a fiút? – kérdeztem, hátha ismerem.

- Olivér – rendes srácnak tűnik. Hmm… Olivér, miért is ilyen ismerős a neve…fura érzésem van. Olivér, jézusom, hiszen Olivér nevű fiú volt velem ott a kórházban is, de ez biztosan csak véletlen. Elkezdtem készülődni, egy laza kis ruhát vettem fel, egy blézerrel és egy hozzá illő cipővel. Kezembe fogtam a kis táskámat és elindultam lefelé. Lent már anyáék vártak rám, ők is szépen felvoltak öltözködve.

Beültünk az autóba, én Lilivel hátra ültem lekötöttük magunkat és el is indultunk. A hely  körülbelül háromnegyed órányira van szóval még bőven volt időnk. Útközben elbeszélgettünk egymással, legalább százszor elmondtam, hogy mennyire szeretem őket,  gondolom cseppet sem nézhettek hülyének. De nem baj. A jelzőlámpa éppen zöldre váltott és mi elindultunk tovább, jobb oldalról erős fényt láttam és már csak annyi maradt meg, hogy apáék ránk néznek, és egy nagy löket…utána teljes sötétség.

Mikor észhez tértem, még a kocsiban voltam, nem éreztem végtagjaimat, a fejemet nem tudtam mozgatni és minden csupa vér volt. Húgom eltűnt a kocsiból, de a gyerekülése ott volt, és azt is beborította a vörös folyadék… Anyáék vérben fagyva hevertek elöl, teljesen szétroncsolódva… A kocsi eleje füstölni kezdett, nem voltam teljesen észnél, azt sem tudtam, hogy mi történik velem. Kinézetem a kitört ablak helyén és egy alakot láttam felém közeledni. Hangja megnyugtató volt, bár még arcát nem láttam a megmentőnek, de éreztem a biztonságot, azt, hogy megbízhatok benne. Letépte a kocsinak az ajtaját, látta, hogy már lángol az eleje,azért gyorsan cselekedett. Megfogta a karomat és a beszorult lábamat óvatosan kihúzta az előttem lévő ülés darabkái alól. Ölébe vett és úgy jött ki velem az útra, ahol már hallottam a mentő és a tűzöltő autó szirénázását. Szörnyű fájdalmat éreztem, minden részem sajogott, de a legrosszabb az, hogy odabent fájt, elveszítettem a szeretteimet, ismét.

A megmentőm türelmetlenül várta a mentősöket, próbált ébren tartani, én pedig az arcát próbáltam kivenni a sötétben, de nem sikerült. Megérkeztek a mentősök, akik azonnal kivettek karjaiból és a hordágyra fektettek, de a megmentőm is jött velük. Akkor láttam meg, hogy ki is ő valójában. Ő az, aki segített nekem az árvaházban, ő az aki törődött velem, és ő az, aki megmentette az életem. ő Olivér. Ez után elküldték őt, még valamit csináltak velem az orvosok,majd minden elsötétült.

                                                                                         ***

- Itt vagyok, Barbi, nyugalom – hallottam egy kellemes hangot mellőlem. Lassan kinyitottam a szemem, a fény legelősször bántotta azért azonnal vissza is csuktam, majd újra kinyitottam és oldalra néztem, ahol Olivér állt. És kérdően nézett rám, kezei az én kezem pihentek, szemei kialvatlanok voltak és fáradtnak nézett ki… Vajon mióta lehet itt? Vagy egyáltalán mi történhetett?

- Olivér, te mit keresel itt? – suttogtam, mert szám annyira ki volt száradva, hogy nem bírtam hangosan megszólalni.

- Melletted voltam, emlékszel arra, hogy mi történt? – kérdezte, de én csak megráztam a fejem.

- Begyógyszerezted magad, kis híján meghaltál, érted? – mondta szigorúan – Többet ne csinálj ilyet, kérlek szépen – enyhült meg és végigsimított a karomon. Várjunk csak, szóval az előbbi, csak egy álom volt… az, hogy a szüleim megint meghaltak csak álmodtam? Vagy talán egy jel lett volna, hogy ez mindenképp megtörténik, akkor is ha nem veszekedünk?

- Mit álmodtál, mert szörnyen nyugtalan voltál, és a végén….öhm…a nevemet kiabáltad – hajtotta le a fejét mondandója közben. Jézusom, sikerült teljesen leégetnem magam előtte. Arcomat pirosság lepte el, ahogyan ezt kimondta és próbáltam kerülni a tekintetét.

- Szóval, elmondod? – kérdezte ismét – Lehet, hogy tudok segíteni. – Segíteni, erről jutott eszembe, hogy álmomban ő mentett ki a már majdnem égő kocsiból, mi van ha valójában is, talán ő volt. Meg kell tudnom. Szóval bólintottam a kérdésére és elkezdtem mondani a mondókámat. Csendben hallgatott végig.

- A végén, pedig kimentett valaki a kocsiból, és valójában is így történt, mert azt mondták az orvosok, hogy kihúzott valaki onnan. Na és álmomban az a valaki, hát te voltál Olivér. – mondtam neki és közben minél jobban kerültem a szemkontaktust. Ő pár percig nem szólalt meg, majd éreztem, hogy rám néz.

- Szürke BMW- vel karamboloztatok ugye? – kérdezte komolyan, én csak bólogattam. Oli közelebb jött és leült mellém az ágyra, szemeiből mintha pár könny csordult volna ki.

- Én voltam az Barbi, igazából is.

4. rész - Megígérem

Sziasztok, hát meghoztam a 4. részt is, remélem tetszeni fog. Bevallom nekem ez most nem annyira tetszik, de bízom benne, hogy nektek fog. Köszönettel tartozom nektek a feliratkozókért és a pipákért is, hihetetlenek vagytok, és persze most is megkérnék mindenkit, hogy véleményezzem és pipázgasson és örülnék még a feliratkozóknak is:) Puszi, Viki :)

- Fiúk, várjatok, gyorsan hívjátok a mentőket – kiáltottam nekik.

Azonnal megálltak, megvárták, míg odaérek hozzájuk az eszméletlen lánnyal a kezemben. Még mindig kétségbeesettem próbáltam őt magához téríteni, de nem reagált, semmire sem. A többiek is csak döbbentem néztek rá, nem tudtak mihez kezdeni.

- Hívja már valaki a mentőket a fenébe is – kiáltottam. Bence azonnal a kezébe kapta, bepötyögte a segélyhívót és azonnal elmondta a helyszínt, hogy hova kell jönni. Utána még valamit kérdezett tőle a telefon túlsó végén lévő személy, majd letette a telefont. Bence azt mondta, hogy negyed óra körülbelül és ideérnek. Remélem nem lesz még késő.

Letettem a lányt a karjaimból és az egyik kanapéra fektettem, még senki sem jött ki az előadó teremből, nem tudták, hogy mit történt, ezért beküldtem Szikit, hogy szóljon a nevelőnek, elvégre sajnos ő felel Barbiért. Én viszont nem hagytam magára, fogtam a kis kezét, hátha ad magáról valamiféle életjelet. Sziki két perccel később a nevelővel az oldalán tért vissza, aki azonnal a kanapén fekvő lányhoz futott. Nem látszódott az arcán semmi sajnálat, semmi meglepődöttség, mintha tudta volna, hogy ez fog történni. Szánalommal néztem rá erre a nőre, hihetetlen, hogy valaki ennyire érzéketlen legyen. Legszívesebben elküldtem volna őt a fenébe, de avval nem csak magamnak ártanék, hanem Barbira is még jobban rászállna.

- Rendben van, hívták a mentőket, most már megkérem Önöket, hogy távozzanak – utasított minket, de az is biztos, hogy én nem fogok innen elmenni és úgy látom, hogy a többieket sem kell maradásra bírni.

- Nem megyünk sehová, majd ha biztonságban tudom a lányt elmegyünk, addig viszont egy tapodtat sem mozdulunk, legalábbis én biztosan nem – vágtam vissza a nevelőnek, ő csak nagyokat pislogott a válaszomon.

- Ahogyan mi is maradunk – vágtak közbe a srácok. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó és Lexi jött ki a szobából, először nem értette, hogy mi folyik itt, aztán meglátta Barbit a kanapén. Azonnal odafutott hozzá, és próbálta őt felébreszteni, persze sikertelenül.

- Olivér, mi, mi történt? – kérdezte könnyeivel küszködve, majd rám szegezte tekintetét. Annyira sajnáltam szegény kislányt, látszott rajta, hogy majd megszakad a szíve a barátnője végett.

- Figyelj Lexi… Barbi, hogy is mondjam – kerestem a szavakat.

- Nem bírta már tovább, igaz? – vágott közbe. Lehajtottam a fejem, ebből gondolom rájött a válaszra, és csak még jobban kezdett el sírni. Egyfolytában azt hajtogatta, hogy „tudtam, hogy ez lesz”. Bence szaladt oda hozzá és próbálta őt megnyugtatni, felkísérte a szobájába, amit persze az a szipirtyó először nem akart megengedni, de aztán végül rájött, hogy úgy is azt fogjuk tenni, amit szeretnénk. Ebben a helyzetben nem érdekelt a véleménye. Lexi még egy pillanatra hozzám szaladt és csak megölelt.

- Kérlek, vigyázz rá – suttogta a fülembe.

- Igérem – válaszoltam. Elengedett, majd Bence megfogta őt és felvezette a szobájába. Megkértem őt, hogy pakoljon össze pár dolgot Barbinak, mert biztosan nem engedik őt vissza pár napig. Bence majd behozza utánunk a kórházba.

A mentősök pár perc múlva kiérkeztek, azonnal megfogták a lányt, hordágyra tették és betették a mentőautóba. Nem tudtak a helyszínen semmit sem csinálni vele, azt mondták, hogy majd bent kiderül, hogy mennyire volt erős az altató. Azon kívül semmi bíztatót nem mondtak, de én hiszek abban, hogy túl éli, hiszen túl kell élnie, nem halhat meg pont most. Olyan nincs.

- Fiatalember, maga talált rá a lányra ugye? – kérdezte az egyik idősebb mentős.

- Őőő.. igen – válaszoltam

- Jöjjön be velünk a kórházba, útközben pedig elmondja a részleteket – utasított a mentős és betessékelt a mentőautóba. Leültem a hordágy melletti székre és elkezdtem mondani az elejétől kezdve a történetet. Mindent elmondtam, azt is hogy mennyire nem bírta az itteni helyzetet Barbi. Egy fontos kérdésem van, de valahogyan nem merem megkérdezni, mert félek a választól, pedig előbb utóbb szembesülnöm kell az igazsággal.

- Túl fogja élni? – szaladt ki a számon az egyszerű, mégis számomra oly sokat jelentő kérdés. Eközben viszont megérkeztünk a kórházba, ahol már vártak minket.

- Mi mindent megteszünk érte – válaszolt a mentős, é megnyugtatásképpen a vállamra tette a kezét. Az orvosok áttették Barbit egy kórházi ágyra és azon tolták őt be az épületbe. Én ugyanúgy velük tartottam egészen végig, majd a vizsgálóhoz érkeztünk, oda viszont már nem engedtek bemenni. Megkérték, hogy a folyosón várjam a fejleményeket. Dühösen ütöttem a falba a kezemet, a nővérek pedig furcsa tekintettel néztek rám, de nem érdekelt. Az sem, ha felismernek, hogy ki vagyok. Nem sokkal később a telefonom őrült csörgésbe kezdett. Megnéztem a képernyőt, és annak a személynek a kép villant meg, akivel most per pillanat nem szeretnék beszélni. A barátnőm volt az, Szofi. Nem tehettem mást felvettem a telefont.

- Szia Szofi – szóltam bele.

- Kicsim merre vagy? Már vagy ezerszer hívtalak. – kiabált bele a telefonba.

- Bocsi, ma Ya Ou-nál alszom, majd holnap találkozunk. – próbáltam lerázni. Szofival körülbelül fél éve vagyunk együtt, de nem tudom, valahogyan az elején még jól működött köztünk a dolog, aztán jöttek a veszekedések, a féltékenykedés és a többi dolog. És igazából, már nem tudom, hogy mit érzek iránta…

- Te tudod… - mondta, majd lecsapta a telefont. Most valahogy ez érdekelt a legkevésbé, hogy haragszik, viszont ha az igazat mondtam volna idejött volna féltékenységi jelenetet rendezni, arra meg senki sem kíváncsi.

Negyed óra telt el, de még mindig semmi hír, egyetlen orvos ment be azóta, de ő sem tudott még semmit mondani Barbi állapotáról. Kezdtem egyre idegesebb lenni. A fiúk sem értek még ide, pedig azt mondták, hogy még beugranak, gondolom Lexivel maradtak az árvaházba, mivel őt nem akarta a nevelő elengedni.

Még egy kis idő eltelt, már legalább a huszadik kávémat ittam az automatából. Komolyan kezdtem tőle bekattanni. Most is éppen a már megszokott utat tettem meg a kis géphez, mikor a fiúkat láttam bekanyarodni a bal oldalon. Azonnal kiszúrtak, és odajöttek hozzám.

- Na mi a helyzet? – kérdezte Ya Ou.

- Már legalább fél órája bent vannak, fogalmam sincs, hogy mi van – válaszoltam nyugtalanul. Majd járkálni kezdtem a folyosó egyik végéről a másikra. Idegesen szedtem a lábaimat, amit a fiúk is észrevettek és próbáltak megfékezni. Igazából, viszont nem tudom, hogy miért van ez, de érdekel, az hogy mi lesz Barbival, nagyon is érdekel. Olyan mintha már ismerném őt, pedig a nevén kívül mást nem igazán tudok róla, de amint vége ennek a rémálomnak változtatok ezen.

- Jól van Oli, most már próbálj megnyugodni – állított meg Bence.

- Nem megy – járkáltam tovább.

- Még nem láttalak ilyennek haver – jelentette ki Ya Ou. Egyébként igaza van, még magamon is meglepődöm.

- Érdekel, hogy mi van vele Ya Ou, tudom, hogy ez kissé furcsán hangzik, de így van – ültem le végül mellé.

- Figyelj, ez nem csak azért van, mert mostanság nem mennek jól Sophival a dolgok? – kérdezte – Tudod, talán csak pótolni akarod őt valakivel… - folytatta tovább

- Nem, ez nem így van, és nagyon is jól tudom, hogy , hogy állok most Sophival, de ez nem azért van. Tudod Ya Ou már akkor furcsa érzés fogott el mikor megláttam őt a konyhában, éreztem, hogy segítenem kell neki. Ő valahogyan más, mint a többiek, olyan…olyan természetes. És nem, nem az van amire gondolsz én csak simán barát szeretnék vele lenni. Meg szeretném őt ismerni, és tudatni vele, hogy rám számíthat. – válaszoltam

- Értem én, csak tudod nehogy rossz vége legyen – mondta, de mielőtt vissza kérdeztem volna kijött az orvos a vizsgálóból. Azonnal elé mentem.

- Hogy van? – kérdeztem, és a fiúk is egyből mellém jöttek.

- Nyugalom, minden rendben van. Még egy darabig biztosan aludni fog, nem kis mennyiségű altatót vett be, de sikerült stabilizálnunk az állapotát és hamarosan teljesen rendbe jön. Viszont nem normális, hogy 17 évesen ilyet csinál magával, mindenképpen be fogok hozzá küldeni egy pszichológust. – figyelmesen hallgattuk végig, amit mondott. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, mikor kimondta, hogy rendbe jön. Viszont, érzem, hogy ennek az agyturkászos dolognak nem fog örülni, de majd megpróbálom rávenni, lehet, hogy segítene neki.

- Köszönöm doktor úr, és mikor mehetek be hozzá? – kérdeztem ismét.

- Akár már most is – nevettet rám, és a szobája felé vettük az irányt, a srácok kint maradtak még megvárják, míg a nevelő idejön utána hazamennek, hiszen nem várom el tőlük, hogy egész éjjel velem legyenek.

Beléptünk az ajtón, Barbi békésen aludt, megnyugodtam, hiszen már egészen jó színben volt, és ahogy hozzáértem bőre sem volt jéghideg. Odatoltam az ágya mellé a széket és leültem, megfogtam a kezét és nézegetni kezdtem. Döbbentem vettem észre az apró vágásnyomokat a kezén, már teljesen be voltak gyógyulva, de akkor is, ezt nem lett volna szabad neki tenni.

-  Jaj Barbi, ha tudnád, hogy mennyire örülnék annak, ha most felkelnél – suttogtam, és abban a pillanatban egy kéz szorítását éreztem a karomon.