5.rész - Emlékek

Sziasztok, meghoztam az 5.részt. Remélem ehhez több komit kapok, de a pipák számának nagyon örülök! Ez a rész hát,nekem most elnyerte a tetszésemet, remélem nektek is!

Viki :)

Barbi szemszöge

Már semmit nem érzek, már semmi sem érdekel, testem könnyű, mint a vatta, és lebegek…végre vége mindennek.

Lassan kinyitom a szemeimet, meglepő módon a régi házunkban ébredtem fel, a saját ágyamban. Minden olyan volt, mint az előtt, hogy anyáék meghaltak volna. A nap sugarai bevilágítottak a szobámba, ebből jöttem rá, hogy reggel van. Lentről zörgést hallottam, és azonnal felpattantam, hiszen az lehetetlen, hogy újra...

- Nem, az biztosan nem – mondtam magamnak, beleléptem az ágy mellé helyezett nyuszis papucsomba és félve ugyan, de leslattyogtam a lépcsőn. Fogalmam sem volt arról, hogy mi ez az egész. Olyan valóságos minden.

A zaj irányába indultam, úgy látom, hogy a konyhába vezet az út. Beléptem az ajtón és ledöbbenve maradtam az ajtóban, lábaim nem mozdultak, mint akit odaszögeltek a padlóhoz és csak bámultam meredtem magam elé. Nem fogtam fel, hogy mit, vagyis inkább kit látok.

- Jó reggelt kincsem – jött oda hozzám ANYA, szemeim megteltek sós könnycseppekkel, amik utat törtek maguknak. Anyukám ugyanolyan gyönyörű volt, mint mindig, biztos vagyok benne, hogy meglepődött a reakciómon, mert nem szoktam megölelni, mindig is flegmán viselkedtem vele, és ezt nagyon megbántam, szörnyű bűntatom van evégett. De most viszont a nyakába ugrottam, először a meglepődöttségtől nem viszonozta az ölelésemet, de aztán utána átölelt ő is.

- Úgy látom megbántad a tegnapit kislányom, de azért a büntetésed még mindig érvényes – mondta, majd a sütőhöz ment, hogy kivegye belőle az ételt.

- Mi…mi történt tegnap? – kérdeztem, úgy mint aki semmit sem tud, mert hát valójában így is volt.

- Ne mond, hogy nem emlékszel arra, hogy kiszöktél Andrissal már megint éjjel, megmondtam ezerszer, hogy ez a gyerek nem hozzád való. De neked aztán hiába beszélek. – szólt rám anya. Igaza volt, mindenben igaza volt és én soha nem hallgattam rá. Csak bólogattam, közben pedig próbáltam nem elsírni magam.

- Anyaaaaaa, hová tetted a babámat? – szaladt be az ajtón kishúgom Lili. Nem hiszem el, hogy őt is újra láthatom. Nem is gondolkodtam felkaptam őt a kezembe és jól megölelgettem és megpuszilgattam.

- Én is sejetlek Bajbi – puszilta meg az arcomat. – Nem jössz velem babázni? – kérdezte bájos vigyorral az arcán.

- De megyek Lili – kézen fogtam és felsétáltam vele a szobájába. Eszembe jutott az is, hogy mennyire nem voltam jó testvér, mindig kiabáltam, veszekedtem Lilivel, pedig nem ezt érdemli meg. Lehet, hogy talán kaptam egy második esélyt? Mert minden olyan valóságos, nem olyan, mint egy álom, olyan mintha visszajöttem volna az időben, ami persze hülyén hangzik, de én tényleg így érzem. Pontosan úgy nézek ki, mint egy évvel ezelőtt. Rövidebb a hajam, és a ruháim is azok, amik voltak.

Talán csoda történt, vagy én nem tudom…

Egész délután játszottam Lilivel, nagyon jó volt újra itthon lenni. Telefonom csörgésére lettem figyelmes, ezért átszaladtam az én szobámba érte. Andris hívott. Felvettem, nem tehettem mást.

- Szia – köszöntem bele egyhangúan

- Szia bébi, csak azt akarom mondani, hogy ma buli van Petinél. Hétre ott vagyok érted.

- Nem megyek. – vágtam rá egyszerűen.

- Mi az, hogy nem jössz? – kérdezte nevetve.

- Az, hogy nem – fogtam magam és evvel lezártam a beszélgetést. A családommal akarok lenni. Ebben a pillanatban esett le minden, azon az estén is kiszöktem Andrissal és apáék jöttek értem, igaz nem voltam józan állapotban, ezért kötekedtem mindenkivel és ekkor történt meg a tragédia. Bár arról fogalmam sincs, hogy hogyan jutottam ki az autóból. De ha ma nem megyek  el, már pedig nem megyek, akkor megmenthetem őket.

Gondolatmenetemből apa zökkentett ki, aki az ajtómon kopogtatott.

- Szia Barbi – ült le mellém. Ránéztem, szemeiben a megbánás tükröződött. – Figyelj, tudom, hogy tegnap eléggé durvák voltunk veled, de nem szimpatikus ez az Andris gyerek, és értsd meg, hogy a szüleid vagyunk és törődünk veled, csak ezért volt az ami. – mondta apa. Igen, emlékszem, csúnya veszekedésünk volt azon az estém és apám hirtelen felindulásból pofonvágott. De megérdemeltem.

-Tudom apa, hogy mi volt, és csak annyit szeretnék mondani, hogy igazatok van. Megváltozom, többet nem találkozok vele, és szakítunk. Megígérem, hogy jó leszek. – borultam a nyakába és zokogni kezdtem. –Szeretlek apa – pityeregtem

- Én is szeretlek kicsim – puszilta meg a fejem. –Na de most készülődj, ma elmegyünk egyet vacsizni, az egyik étterembe, ott lesz az egyik kollégám is a fiával, aki pár évvel idősebb csak nálad.

- Oké, akkor készülök. És, hogy hívják a fiút? – kérdeztem, hátha ismerem.

- Olivér – rendes srácnak tűnik. Hmm… Olivér, miért is ilyen ismerős a neve…fura érzésem van. Olivér, jézusom, hiszen Olivér nevű fiú volt velem ott a kórházban is, de ez biztosan csak véletlen. Elkezdtem készülődni, egy laza kis ruhát vettem fel, egy blézerrel és egy hozzá illő cipővel. Kezembe fogtam a kis táskámat és elindultam lefelé. Lent már anyáék vártak rám, ők is szépen felvoltak öltözködve.

Beültünk az autóba, én Lilivel hátra ültem lekötöttük magunkat és el is indultunk. A hely  körülbelül háromnegyed órányira van szóval még bőven volt időnk. Útközben elbeszélgettünk egymással, legalább százszor elmondtam, hogy mennyire szeretem őket,  gondolom cseppet sem nézhettek hülyének. De nem baj. A jelzőlámpa éppen zöldre váltott és mi elindultunk tovább, jobb oldalról erős fényt láttam és már csak annyi maradt meg, hogy apáék ránk néznek, és egy nagy löket…utána teljes sötétség.

Mikor észhez tértem, még a kocsiban voltam, nem éreztem végtagjaimat, a fejemet nem tudtam mozgatni és minden csupa vér volt. Húgom eltűnt a kocsiból, de a gyerekülése ott volt, és azt is beborította a vörös folyadék… Anyáék vérben fagyva hevertek elöl, teljesen szétroncsolódva… A kocsi eleje füstölni kezdett, nem voltam teljesen észnél, azt sem tudtam, hogy mi történik velem. Kinézetem a kitört ablak helyén és egy alakot láttam felém közeledni. Hangja megnyugtató volt, bár még arcát nem láttam a megmentőnek, de éreztem a biztonságot, azt, hogy megbízhatok benne. Letépte a kocsinak az ajtaját, látta, hogy már lángol az eleje,azért gyorsan cselekedett. Megfogta a karomat és a beszorult lábamat óvatosan kihúzta az előttem lévő ülés darabkái alól. Ölébe vett és úgy jött ki velem az útra, ahol már hallottam a mentő és a tűzöltő autó szirénázását. Szörnyű fájdalmat éreztem, minden részem sajogott, de a legrosszabb az, hogy odabent fájt, elveszítettem a szeretteimet, ismét.

A megmentőm türelmetlenül várta a mentősöket, próbált ébren tartani, én pedig az arcát próbáltam kivenni a sötétben, de nem sikerült. Megérkeztek a mentősök, akik azonnal kivettek karjaiból és a hordágyra fektettek, de a megmentőm is jött velük. Akkor láttam meg, hogy ki is ő valójában. Ő az, aki segített nekem az árvaházban, ő az aki törődött velem, és ő az, aki megmentette az életem. ő Olivér. Ez után elküldték őt, még valamit csináltak velem az orvosok,majd minden elsötétült.

                                                                                         ***

- Itt vagyok, Barbi, nyugalom – hallottam egy kellemes hangot mellőlem. Lassan kinyitottam a szemem, a fény legelősször bántotta azért azonnal vissza is csuktam, majd újra kinyitottam és oldalra néztem, ahol Olivér állt. És kérdően nézett rám, kezei az én kezem pihentek, szemei kialvatlanok voltak és fáradtnak nézett ki… Vajon mióta lehet itt? Vagy egyáltalán mi történhetett?

- Olivér, te mit keresel itt? – suttogtam, mert szám annyira ki volt száradva, hogy nem bírtam hangosan megszólalni.

- Melletted voltam, emlékszel arra, hogy mi történt? – kérdezte, de én csak megráztam a fejem.

- Begyógyszerezted magad, kis híján meghaltál, érted? – mondta szigorúan – Többet ne csinálj ilyet, kérlek szépen – enyhült meg és végigsimított a karomon. Várjunk csak, szóval az előbbi, csak egy álom volt… az, hogy a szüleim megint meghaltak csak álmodtam? Vagy talán egy jel lett volna, hogy ez mindenképp megtörténik, akkor is ha nem veszekedünk?

- Mit álmodtál, mert szörnyen nyugtalan voltál, és a végén….öhm…a nevemet kiabáltad – hajtotta le a fejét mondandója közben. Jézusom, sikerült teljesen leégetnem magam előtte. Arcomat pirosság lepte el, ahogyan ezt kimondta és próbáltam kerülni a tekintetét.

- Szóval, elmondod? – kérdezte ismét – Lehet, hogy tudok segíteni. – Segíteni, erről jutott eszembe, hogy álmomban ő mentett ki a már majdnem égő kocsiból, mi van ha valójában is, talán ő volt. Meg kell tudnom. Szóval bólintottam a kérdésére és elkezdtem mondani a mondókámat. Csendben hallgatott végig.

- A végén, pedig kimentett valaki a kocsiból, és valójában is így történt, mert azt mondták az orvosok, hogy kihúzott valaki onnan. Na és álmomban az a valaki, hát te voltál Olivér. – mondtam neki és közben minél jobban kerültem a szemkontaktust. Ő pár percig nem szólalt meg, majd éreztem, hogy rám néz.

- Szürke BMW- vel karamboloztatok ugye? – kérdezte komolyan, én csak bólogattam. Oli közelebb jött és leült mellém az ágyra, szemeiből mintha pár könny csordult volna ki.

- Én voltam az Barbi, igazából is.