6. rész - Véletlenek

Sziasztok meghoztam a 6. részt is. Köszönöm az eddigi pipákat és véleményeket, és persze a feliratkozókat is.Kérek szépen mindenkit, hogy aki elolvasta, az egy rövidke véleményt irjon, akár chaten is lehet, mert ez nekem nagyon sokat jelent. KÖSZÖNÖM!
                                                                                                                                      Viki:)

- Én voltam az Barbi, igazából is.

Szavaitól teljesen ledöbbentem, de ahogy látom ő sem számított arra, hogy én vagyok az. Gondolom neki sem lehetett könnyű, hiszem a szétroncsolt autóból nem mindenkinek lett volna bátorsága kihúzni. De ő megtette, megmentette az életem, neki köszönhetem, azt, hogy most itt vagyok. Bár szörnyű dolgot tettem, el akartam dobni magamtól az életet, de most már örülök, hogy nem sikerült.

- Köszönöm – suttogtam a fülébe es szorosan magamhoz szorítottam őt. Először láthatóan meglepettnek tűnt a reakciómon, de hamar viszonozta. Pár perccel később komolyan arccal nézett le rám. Szemében a csalódottság tükröződött.

- Figyelj Barbi, meg kell ígérned, hogy többé nem csinálsz ilyet. El sem tudod képzelni, hogy mennyire megijedtem, mikor megláttalak – sütötte le szemeit. Várjunk csak, szóval … akkor most is ő volt az. Nem hiszem el, már másodszorra köszönhetem neki meg, azt hogy élek. Nem válaszoltam csak bólogattam. Igaza volt, többé nem szabad ilyet csinálnom, hiszen nem tudhatom, hogy mit tartogat számomra az élet. Lehet, hogy az árvaház után, ami már csak pár hónap, egy egészen más és szebb élet fog várni rám. Nem fogok többé szomorkodni a múlton, ez az „álom” ráébresztett arra, hogy, ha máshogyan alakult is volna az az este akkor is meghaltak volna… azt hiszem ezt nevezik sorsnak, ami igaz, sokszor kegyetlenül kitol velünk, de el kell fogadni, mert nem tudunk rajta változtatni bárhogyan is szeretnénk.

- Megváltozom – böktem ki – Boldog leszek, nem leszek az a lány, aki voltam. Tudod ez a „baleset” ráébresztett pár dologra – mondtam Olinak, és a baleset szónál persze macskakörmöket rajzolgattam a levegőbe, hiszen mindenki tudja, hogy nem baleset volt…

- Nagyon helyes, ajánlom is, hogy ne legyen több ilyen. – próbált szigorú lenni – Tudod, azt hittem elveszítelek – nézett a szemeimbe.

Kezdett kellemetlen lenni a helyzet, hogy csak bámuljuk egymást, ezért lépnem kellett.

- Ugyan már, biztosan túltetted volna magad rajta – viccelődtem.

- Lehet, hogy neked ez furcsa, hiszen még nekem is az, mert ilyen még nem történt velem, de mióta megláttalak, úgy érzem, hogy, hát hogy is mondjam…. Úgy érzem, hogy nem hiába találkoztunk. Te nagyon rendes lány vagy, és szeretnélek jobban megismerni. De persze csak ha te is szeretnéd – válaszolt, nem hittem volna, hogy valójában ennyit jelentek neki és ez tényleg rendes tőle, hiszen nagyon régóta nem ismerkedtem én sem.

- Azt hiszem itt az ideje új barátokat szerezni – vágtam rá mosolyogva.

- Na, ezt már szeretem – nevetett Oli is. Szemeiben huncut vigyort véltem felfedezni, és egyre jobban közelített felém, próbáltam elmenekülni, de ő gyorsabb volt. Olivér lecsapott. Elkezdett csiklandozni, próbáltam segítségért kiáltani, de egy hang sem jött ki a torkomon. Csak nevetettem, ő pedig élvezte a „kínzásomat”.

- Olivér, az fenébe is hagyd abba – nyögtem ki, de csak egy hangos nevetés volt a válasza. És eszében sem volt leállni. Hát jó, ha ő így akkor én is. Elkezdtem kapálózni, de szerencsétlenségemre mind a ketten lefordultunk az ágyról. Oli került alulra én pedig rá estem. Azonnal abbahagyta a csikizést, én pedig diadalmasan felkiáltottam, hogy bizony én nyertem. Na, de ezt nem kellett volna Oli azonnal vette az adást, és fordított a helyzetünkön, ahogyan alulra kerültem felém hajolt, és csak néztünk egymás szemébe. A légzésem felgyorsult és hirtelen nem tudtam, hogy mit csináljak, hiszen tudom, hogy semmi sem lenne köztünk. Mert még említette is, hogy van valakije. Ez biztosan csak pillanatnyi elmezavar. Olivér nyelvével benedvesítette ajkait, és már csak azt vettem észre, hogy pár milliméter távolság van köztünk. A leheletét már éreztem a nyakamon, szíve pedig neki is hevesebben vert. Olivér a kezével végigsimított az arcomon, majd a hajamat kezdte piszkálni. Láttam rajta, hogy ő is ugyanúgy zavarban van, mint én. A fejem fölött heverő kezeimet Oli egybekulcsolta az övével.

Tudtam mi fog következni ezután, és bevallom megijedtem. Nekem ez túl gyors, ráadásul nem szeretném, hogy én legyek az a lány, akivel Oli megcsalja a barátnőjét. És ha még lenne is valami köztünk az biztosan nem lenne hosszú távú, semmi esetre sem.

-Oli, kérlek ezt nem szabad – suttogtam, ő pedig vette a lapot és leszállt rólam, csendben ültünk vissza az ágyra. Pár percig nem szólaltunk meg. Végül Oli törte meg a kínos csendet.

- Én, én sajnálom. Nem tudom mi ütött belém. – hajtotta le a fejét.

- Semmi baj, felejtsük el – küldtem felé egy bíztató mosolyt. Hiszen, tudom, hogy tényleg csak a véletlen műve volt ez az egész.

- Barbi szeretném, ha velünk lennél szilveszterkor, egy kis összejövetel lesz nálam, csak ismerősök jönnek – mondta Oli boldogan.

- Én szívesen el is mennék, de hát kizárt, hogy elengednek – szomorodtam el.

- Nincs semmi gond kislány, megoldjuk – vidított fel, ahogyan ránéztem huncut mosoly bújt meg az arcán, biztosan sántikál valamiben. Hát kíváncsian várom mi lesz ebből.

                                                                                         ***

(6 nappal később – Szilveszter)

Még most sem hiszem el, hogy beleegyeztem abba, hogy megszöktessen estére, és ha ez kitudódik akkor óriási balhé lesz. Előre félek. A nevelők úgy tudják, hogy beteg vagyok, és ezért nem tudok lemenni a mai kis újévi köszöntőnkre. Persze a jó régi lámpa alá teszem a lázmérőt trükk bevált, így tényleg betegnek hisznek. Nagyon remélem, hogy nem most fog rájuk jönni a „törődjünk a gyerekekkel” roham, mert akkor még feljönnek megnézni a végén és akkor kampec nekem.

Egyébként miután kiengedtek a kórházból Oli minden egyes nap eljött hozzám. Persze titokban találkoztunk, mert a nevelők nem szívesen látnak tűrnek meg itt látogatókat. Főleg nem Olit, a múltkori szóváltás végett. Bár egyszer a srácokkal eljöttek, akkor beengedték őket valamelyik nap, de mikor egyedül jön mindig titokban bemászik az ablakomon. Mivel az első emeleten vagyok, ezért könnyű dolga van. Rengeteget változtam e néhány nap alatt hála neki. Rengeteget segít mindenben, ha rossz kedvem van felvidít, és megpróbál segíteni, bár nem sokszor fordul elő mostanában a rossz kedv. Hála neki. Pozitívabban látom a világot, és ha bántani akarnak csak nevetek egyet rajtuk.

Oli egyik nap hozott nekem egy telefont, persze nem akartam tőle elfogadni, de mit lehet tenni, ha Patocska akar valamit akkor azt meg is teszi. Azért hozta, hogy ezen keresztül is beszélni tudjunk akkor, ha ő éppen koncerten van és nem ér rá. De persze eddig még nem volt olyan nap, hogy legalább öt percig ne láttam volna őt. És ennek rettentően örülök. Remek barátra találtam benne, és tényleg csak simán barátok vagyunk. Komolyan mondom már most jobban ismer engem, mint én saját magamat. Persze kérdezgetem a barátnőjéről, de valahogyan mindig tereli a témát. Fogalmam sincs, hogy miért, de kiderítem, és megpróbálok neki segíteni benne, hiszen ez a legkevesebb amit tehetek érte.  A srácokkal is nagyon jóba lettem, hihetetlenül aranyosak, és Ya Ou szerint jó hatással vagyok Olira, bár ezt nem tudom pontosan, hogy mire érti. Na mind egy.

- Naaa, mikor jön a hős megmentő? – kérdezte nevetve Lexi. Csak megforgattam a szemem és a fejéhez vágtam a párnámat. Lexi meg van győződve arról, hogy több van köztünk, mint barátság. És egyszerűen hiába beszélek neki. Egyik fülén be, másikon ki.  Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom. A kijelzőn Oli neve látszódott, ami azt jelentette, hogy itt van. Még utoljára belenéztem a tükörbe, elbúcsúztam Lexitől és elindultam az ablak felé.

- Na csak ezt az estét éljem túl – suttogtam magamba, és kimásztam az ablakon.