4. rész - Megígérem

Sziasztok, hát meghoztam a 4. részt is, remélem tetszeni fog. Bevallom nekem ez most nem annyira tetszik, de bízom benne, hogy nektek fog. Köszönettel tartozom nektek a feliratkozókért és a pipákért is, hihetetlenek vagytok, és persze most is megkérnék mindenkit, hogy véleményezzem és pipázgasson és örülnék még a feliratkozóknak is:) Puszi, Viki :)

- Fiúk, várjatok, gyorsan hívjátok a mentőket – kiáltottam nekik.

Azonnal megálltak, megvárták, míg odaérek hozzájuk az eszméletlen lánnyal a kezemben. Még mindig kétségbeesettem próbáltam őt magához téríteni, de nem reagált, semmire sem. A többiek is csak döbbentem néztek rá, nem tudtak mihez kezdeni.

- Hívja már valaki a mentőket a fenébe is – kiáltottam. Bence azonnal a kezébe kapta, bepötyögte a segélyhívót és azonnal elmondta a helyszínt, hogy hova kell jönni. Utána még valamit kérdezett tőle a telefon túlsó végén lévő személy, majd letette a telefont. Bence azt mondta, hogy negyed óra körülbelül és ideérnek. Remélem nem lesz még késő.

Letettem a lányt a karjaimból és az egyik kanapéra fektettem, még senki sem jött ki az előadó teremből, nem tudták, hogy mit történt, ezért beküldtem Szikit, hogy szóljon a nevelőnek, elvégre sajnos ő felel Barbiért. Én viszont nem hagytam magára, fogtam a kis kezét, hátha ad magáról valamiféle életjelet. Sziki két perccel később a nevelővel az oldalán tért vissza, aki azonnal a kanapén fekvő lányhoz futott. Nem látszódott az arcán semmi sajnálat, semmi meglepődöttség, mintha tudta volna, hogy ez fog történni. Szánalommal néztem rá erre a nőre, hihetetlen, hogy valaki ennyire érzéketlen legyen. Legszívesebben elküldtem volna őt a fenébe, de avval nem csak magamnak ártanék, hanem Barbira is még jobban rászállna.

- Rendben van, hívták a mentőket, most már megkérem Önöket, hogy távozzanak – utasított minket, de az is biztos, hogy én nem fogok innen elmenni és úgy látom, hogy a többieket sem kell maradásra bírni.

- Nem megyünk sehová, majd ha biztonságban tudom a lányt elmegyünk, addig viszont egy tapodtat sem mozdulunk, legalábbis én biztosan nem – vágtam vissza a nevelőnek, ő csak nagyokat pislogott a válaszomon.

- Ahogyan mi is maradunk – vágtak közbe a srácok. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó és Lexi jött ki a szobából, először nem értette, hogy mi folyik itt, aztán meglátta Barbit a kanapén. Azonnal odafutott hozzá, és próbálta őt felébreszteni, persze sikertelenül.

- Olivér, mi, mi történt? – kérdezte könnyeivel küszködve, majd rám szegezte tekintetét. Annyira sajnáltam szegény kislányt, látszott rajta, hogy majd megszakad a szíve a barátnője végett.

- Figyelj Lexi… Barbi, hogy is mondjam – kerestem a szavakat.

- Nem bírta már tovább, igaz? – vágott közbe. Lehajtottam a fejem, ebből gondolom rájött a válaszra, és csak még jobban kezdett el sírni. Egyfolytában azt hajtogatta, hogy „tudtam, hogy ez lesz”. Bence szaladt oda hozzá és próbálta őt megnyugtatni, felkísérte a szobájába, amit persze az a szipirtyó először nem akart megengedni, de aztán végül rájött, hogy úgy is azt fogjuk tenni, amit szeretnénk. Ebben a helyzetben nem érdekelt a véleménye. Lexi még egy pillanatra hozzám szaladt és csak megölelt.

- Kérlek, vigyázz rá – suttogta a fülembe.

- Igérem – válaszoltam. Elengedett, majd Bence megfogta őt és felvezette a szobájába. Megkértem őt, hogy pakoljon össze pár dolgot Barbinak, mert biztosan nem engedik őt vissza pár napig. Bence majd behozza utánunk a kórházba.

A mentősök pár perc múlva kiérkeztek, azonnal megfogták a lányt, hordágyra tették és betették a mentőautóba. Nem tudtak a helyszínen semmit sem csinálni vele, azt mondták, hogy majd bent kiderül, hogy mennyire volt erős az altató. Azon kívül semmi bíztatót nem mondtak, de én hiszek abban, hogy túl éli, hiszen túl kell élnie, nem halhat meg pont most. Olyan nincs.

- Fiatalember, maga talált rá a lányra ugye? – kérdezte az egyik idősebb mentős.

- Őőő.. igen – válaszoltam

- Jöjjön be velünk a kórházba, útközben pedig elmondja a részleteket – utasított a mentős és betessékelt a mentőautóba. Leültem a hordágy melletti székre és elkezdtem mondani az elejétől kezdve a történetet. Mindent elmondtam, azt is hogy mennyire nem bírta az itteni helyzetet Barbi. Egy fontos kérdésem van, de valahogyan nem merem megkérdezni, mert félek a választól, pedig előbb utóbb szembesülnöm kell az igazsággal.

- Túl fogja élni? – szaladt ki a számon az egyszerű, mégis számomra oly sokat jelentő kérdés. Eközben viszont megérkeztünk a kórházba, ahol már vártak minket.

- Mi mindent megteszünk érte – válaszolt a mentős, é megnyugtatásképpen a vállamra tette a kezét. Az orvosok áttették Barbit egy kórházi ágyra és azon tolták őt be az épületbe. Én ugyanúgy velük tartottam egészen végig, majd a vizsgálóhoz érkeztünk, oda viszont már nem engedtek bemenni. Megkérték, hogy a folyosón várjam a fejleményeket. Dühösen ütöttem a falba a kezemet, a nővérek pedig furcsa tekintettel néztek rám, de nem érdekelt. Az sem, ha felismernek, hogy ki vagyok. Nem sokkal később a telefonom őrült csörgésbe kezdett. Megnéztem a képernyőt, és annak a személynek a kép villant meg, akivel most per pillanat nem szeretnék beszélni. A barátnőm volt az, Szofi. Nem tehettem mást felvettem a telefont.

- Szia Szofi – szóltam bele.

- Kicsim merre vagy? Már vagy ezerszer hívtalak. – kiabált bele a telefonba.

- Bocsi, ma Ya Ou-nál alszom, majd holnap találkozunk. – próbáltam lerázni. Szofival körülbelül fél éve vagyunk együtt, de nem tudom, valahogyan az elején még jól működött köztünk a dolog, aztán jöttek a veszekedések, a féltékenykedés és a többi dolog. És igazából, már nem tudom, hogy mit érzek iránta…

- Te tudod… - mondta, majd lecsapta a telefont. Most valahogy ez érdekelt a legkevésbé, hogy haragszik, viszont ha az igazat mondtam volna idejött volna féltékenységi jelenetet rendezni, arra meg senki sem kíváncsi.

Negyed óra telt el, de még mindig semmi hír, egyetlen orvos ment be azóta, de ő sem tudott még semmit mondani Barbi állapotáról. Kezdtem egyre idegesebb lenni. A fiúk sem értek még ide, pedig azt mondták, hogy még beugranak, gondolom Lexivel maradtak az árvaházba, mivel őt nem akarta a nevelő elengedni.

Még egy kis idő eltelt, már legalább a huszadik kávémat ittam az automatából. Komolyan kezdtem tőle bekattanni. Most is éppen a már megszokott utat tettem meg a kis géphez, mikor a fiúkat láttam bekanyarodni a bal oldalon. Azonnal kiszúrtak, és odajöttek hozzám.

- Na mi a helyzet? – kérdezte Ya Ou.

- Már legalább fél órája bent vannak, fogalmam sincs, hogy mi van – válaszoltam nyugtalanul. Majd járkálni kezdtem a folyosó egyik végéről a másikra. Idegesen szedtem a lábaimat, amit a fiúk is észrevettek és próbáltak megfékezni. Igazából, viszont nem tudom, hogy miért van ez, de érdekel, az hogy mi lesz Barbival, nagyon is érdekel. Olyan mintha már ismerném őt, pedig a nevén kívül mást nem igazán tudok róla, de amint vége ennek a rémálomnak változtatok ezen.

- Jól van Oli, most már próbálj megnyugodni – állított meg Bence.

- Nem megy – járkáltam tovább.

- Még nem láttalak ilyennek haver – jelentette ki Ya Ou. Egyébként igaza van, még magamon is meglepődöm.

- Érdekel, hogy mi van vele Ya Ou, tudom, hogy ez kissé furcsán hangzik, de így van – ültem le végül mellé.

- Figyelj, ez nem csak azért van, mert mostanság nem mennek jól Sophival a dolgok? – kérdezte – Tudod, talán csak pótolni akarod őt valakivel… - folytatta tovább

- Nem, ez nem így van, és nagyon is jól tudom, hogy , hogy állok most Sophival, de ez nem azért van. Tudod Ya Ou már akkor furcsa érzés fogott el mikor megláttam őt a konyhában, éreztem, hogy segítenem kell neki. Ő valahogyan más, mint a többiek, olyan…olyan természetes. És nem, nem az van amire gondolsz én csak simán barát szeretnék vele lenni. Meg szeretném őt ismerni, és tudatni vele, hogy rám számíthat. – válaszoltam

- Értem én, csak tudod nehogy rossz vége legyen – mondta, de mielőtt vissza kérdeztem volna kijött az orvos a vizsgálóból. Azonnal elé mentem.

- Hogy van? – kérdeztem, és a fiúk is egyből mellém jöttek.

- Nyugalom, minden rendben van. Még egy darabig biztosan aludni fog, nem kis mennyiségű altatót vett be, de sikerült stabilizálnunk az állapotát és hamarosan teljesen rendbe jön. Viszont nem normális, hogy 17 évesen ilyet csinál magával, mindenképpen be fogok hozzá küldeni egy pszichológust. – figyelmesen hallgattuk végig, amit mondott. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, mikor kimondta, hogy rendbe jön. Viszont, érzem, hogy ennek az agyturkászos dolognak nem fog örülni, de majd megpróbálom rávenni, lehet, hogy segítene neki.

- Köszönöm doktor úr, és mikor mehetek be hozzá? – kérdeztem ismét.

- Akár már most is – nevettet rám, és a szobája felé vettük az irányt, a srácok kint maradtak még megvárják, míg a nevelő idejön utána hazamennek, hiszen nem várom el tőlük, hogy egész éjjel velem legyenek.

Beléptünk az ajtón, Barbi békésen aludt, megnyugodtam, hiszen már egészen jó színben volt, és ahogy hozzáértem bőre sem volt jéghideg. Odatoltam az ágya mellé a széket és leültem, megfogtam a kezét és nézegetni kezdtem. Döbbentem vettem észre az apró vágásnyomokat a kezén, már teljesen be voltak gyógyulva, de akkor is, ezt nem lett volna szabad neki tenni.

-  Jaj Barbi, ha tudnád, hogy mennyire örülnék annak, ha most felkelnél – suttogtam, és abban a pillanatban egy kéz szorítását éreztem a karomon.