3. rész - Számíthatsz rám

Sziasztooook, meghoztam a 3. részt is, próbáltam izgalmas részt írni, hát remélem elnyeri a tetszéseteket. Olivér szemszögéből írtam az egészet. Ja,és nagyon köszönöm a komikat és a feliratkozókat, és nagyon örülnék ha ehhez a részhez is ugyanúgy kapnák pár véleményt, illetve örülnék a feliratkozóknak is. Köszönöm. :)

Viki :) 

Olivér szemszöge

A koncertet az Embertelen dal című számmal indítottuk, persze a sok hülyéskedés sem maradhatott el a számok közben, így volt az igazi a buli. Bár eléggé érdekes érzés volt az, hogy tudod, ezeknek a gyerekeknek nincs valójában senkijük, senki nem várja őket haza, nem tudják milyen az anyai és az apai szeretet. Biztosan van köztük olyan, aki egy bizonyos ideig élt a szüleivel, de a többségük már születésük óta itt nevelkedik. Igazából én elítélem azokat az embereket, akik eldobják maguktól a gyermeküket, szerintem ez nagyon nem helyes, mivel eléggé szörnyű körülmények közt nevelkednek itt. Ahogyan az a lány is, egyszerűen mióta találkoztunk kint a konyhában és próbáltam egy kicsit megismerni nem tudok másra gondolni. Ahogyan rám nézett, volt benne valami, valami egészen érdekes, magam sem tudom, hogy micsoda. Egy valamiben viszont biztos vagyok, hogy nem volt boldog, látszik rajta, hogy szenved, és lehet, hogy ez hülyén hangzik, de én nem akarom, hogy szenvedjen. Elég volt az a kis idő ahhoz, hogy rájöjjek arra, hogy nagyon törékeny lány és nem érdemli meg ezt az életet. Bárcsak tudnák tenni valamit, de hát nekem ebbe nincs beleszólásom sajnos. De mégis egészen elképesztő, hogy mennyi érzést váltott ki belőlem ez a találkozás a koncert közben is csak ő járt a fejemben és az, ahogyan szegény még megszólalni sem mert. Meg is láttam őt a nézők közt, ahogyan ott állt egyedül az egyik sarokban és megszeppent arccal figyelt minket. Egyszer csak viszont odament hozzá egy fiú, ahogyan láttam nem volt neki valami boldog, messziről úgy tűnt mintha veszekedtek volna. Komolyan nem kellett sok ahhoz, hogy lemenjek a szinpadról és elzavarjam mellőle. Láttam, ahogyan elkezdi őt piszkálni, rólam pedig tudni kell azt, hogy nem tűröm, ha bántanak valakit, aki nem érdemli meg, én azt egyszerűen nem tudom elviselni. Egy szerencséje volt a srácnak, hogy aztán abbahagyta és elment Barbi mellől.

 Egyébként, ahogyan észrevettem nem csak belőlem vált ki ilyen érzéseket ez az árvaházi látogatás, hanem a többiekből is, mindenki nagyon meghatódott, ahogyan a kicsi gyerekek köszöntöttek minket. A nagyobbak persze már tudták, hogy mi van, de azért rajtuk is látszott az a boldogság, amit talán mi okoztunk nekik. Lehet, hogy sokan nyálas popsztároknak képzelnek minket, de mi többek vagyunk, mi törődünk a rajongóinkkal, és a legfontosabb ugyanazok maradtunk, mint akik az X- faktor előtt voltunk, ugyan az a négy srác, akiknek buli az élet és akik azért zenélnek, mert szeretik azt csinálni, nem pedig mert azt kell csinálniuk.

Az utolsó számunkat adtuk elő a Little thingst, az utolsó sorokhoz érekeztünk, mikor azt láttam meg, hogy Barbihoz odamegy az a szipirtyó nőszemély. Valamit odasúgott neki Barbi pedig szomorúan nézett vissza rá. Szörnyen sajnálom ezt a lányt tényleg, nem tudom, fogalmam sincs, hogy mi történhetett vele, de még nem tette túl magát rajta, és az a kérdés, hogy valaha sikerülni- e fog neki.

- Köszönjük szépen, a Bythewayt láthattátok ma este. Csodálatosak vagytok, remélem még lesz alkalmunk újra koncertet adni nektek. – köszönt el a koncert végén Ya Ou. Utána pedig lementünk a színpadról és már készültünk is hazafelé. Ma már nem lesz több koncertünk, mindenki a barátnőjével, illetve a családjával tölti tovább az estét.  Szemeimmel Barbit kerestem el akartam tőle búcsúzni, hiszen azért mégiscsak bunkóság lett volna köszönés nélkül elmenni, de viszont hiába kerestem, sehol sem találtam meg. Fogalmam sem volt, hogy kit kérdezhetnék meg a hollétéről, ekkor viszont eszembe jutott az a lány, akivel Barbi volt a koncert közben, úgy tűnt jó barátok és őt meg is találtam éppen a többiekkel beszélgetett. Lépéseimet felgyorsítva közeledtem feléjük nehogy szem elől tévesszem őt is.

- Őőő.. szia, én Olivér vagyok, figyeld, tudom, hogy ez hülyén fog hangzani, hogy ilyent kérdezek, de hol van Barbi? Csak, mert láttam, hogy veled volt a koncert közben most meg egyszerűen sehol sem találom őt. – mondtam neki, szemmel láthatóan meglepte az, hogy a barátnőjéről kérdeztem, biztosan nem számított rá. Meglepődött arccal nézett vissza rám, közben pedig próbálta kinyögni a szavakat.

- Oli, szóval Barbi…tudod, nem engedte neki meg az a boszorka, hogy itt maradjon. Elküldte őt abba a szobába, ahol a büntetéseket töltjük le. Direkt csinálta, nem akarta, hogy Barbi még egyszer beszéljen veletek. – válaszolt a lány. Milyen egy idióta emberek vannak itt ez felháborító, csak azért is elküldi őt az utolsó számunk végén, hogy csak azért se lehessen szegény lány boldog. Ezt nem hiszem el… De nem adom fel, akkor is megkeresem, nem megyek el búcsú nélkül.

- Istenem az a bolond nőszemély. – szitkozódtam – De figyelj hogy is hívnak? – kérdeztem, mert nem akartam udvariatlannak tűnni.

- Lexi vagyok. – válaszolt

- Figyelj Lexi, segítened kell nekem, tudod nem akarok köszönés nélkül elmenni. Szóval oda tudnál vezetni ahhoz a szobához, ahol Barbi van? Tudom, hogy ez furcsán hangzik, hogy még csak ma ismerkedtünk meg, de engem érdekel, hogy mi van vele és láttam, hogy nincs jó passzban. És talán most láthatom utoljára, legalább tudni akarom, hogy nincs semmi baj. Remélem megérted. – mondtam Lexinek, ő pedig megértően nézett vissza rám és csak bólogatott.

- Figyelj tesó, nem szeretnék beleszólni, de neked barátnőd van, vagy rosszul tudom? – kérdezte Ya Ou. Igen, tényleg van barátnőm és szeretem is legalábbis azt hiszem, még ha nem is mindig mennek jól a dolgaink, de Barbira tényleg nem úgy tekintek. Persze aranyos meg nagyon szép lány, de csak a barátom, ha lehet ezt mondani fél nap ismeretség után.

- Tudom, Ya Ou, de ez most más – tudtam le ennyivel a helyzetet. És Lexi után indultam, aki mutatta az utat Barbi szobája felé. Furcsállottam, hogy a pince felé vettük az irányt, hiszen kinek lehet már szobája ilyen sötét és hideg pincében?

- Bocsi, de biztosan jó helyen járunk? – kérdeztem

- Igen, itt is vagyunk, mindjárt az első ajtó – válaszolta – Várj, itt a kulcs – dobta utánam az apró kis kulcsot, bát nem értettem, hogy minek is kell, hiszen csak nem tartsák bezárva őt. Oda sétáltam az első ajtóhoz, be volt csukva és csak egy kis rácsos rész volt a tetején, máshol nem lehetett rajta belátni az ajtaja pedig be volt zárva. Szóval tényleg, bezárták őt ide, egyedül, a pincébe, ez nem normális viselkedés, meg kell ezeket az embereket állítani. Benéztem a rácsokon és láttam őt, ahogyan mozdulatlanul fekszik az ágyon. Próbáltam őt szólongatni, de nem válaszolt, sőt meg sem mozdult ugyanúgy mozdulatlanul feküdt. Kezdtem megijedni, ezért gyorsan kinyitottam az ajtót. Egy pillanatra megálltam az ajtóban, hátha észreveszi, hogy itt vagyok, de semmi reakciót nem adott, ezért elkezdtem közeledni felé. Odaértem az ágyához, láttam, hogy alszik. Leültem mellé az ágyra, hiszen még így sem fogok szó nélkül elmenni, elmondom neki amit szeretnék, még ha nem is hallja meg.

- Hát szia Barbi, sajnálom, hogy az a boszorka nem engedett ott maradni végig, de azért így is örülök, hogy ott voltál. Igazából azért jöttem, hogy megmondjam, hogy örülök annak, hogy megismerhettelek és remélem, hogy még egyszer majd összefutunk valahol, biztos vagyok benne, hogy jó barátok lennénk. – mondogattam az alvó lánynak, majd ahogyan magam mellé tettem a kezem, véletlenül a lány kezéhez értem. Jéghideg volt a keze, megijedtem, nagyon, és azonnal megnéztem a pulzusát, alig volt tapintható. Próbáltam felkelteni, mivel más megoldás hirtelen nem jutott az eszembe, a telefonom sem volt nálam, hogy értesítetni tudtam volna a mentőket, de nem reagált semmire sem. Ugyanúgy mozdulatlanul feküdt az ágyon.

- Jézusom, mégis mit tettél magaddal te lány? – tettem fel a kérdést  idegesen, de persze nem jött rá válasz. Nem tudtam mit tegyek, fogalmam sem volt, erőm is alig volt ahhoz, hogy szóljak valakinek. Az ágy melletti asztalkán lévő gyógyszeres üvegre lettem figyelmes, azonnal felvettem és rájöttem, hogy üres.

- A francba Barbi, te megettél egy egész doboz altatót? – idegeskedtem tovább. Ennyi nem bírtam tovább várni, megfogtam a törékeny lányt és a karjaimba vettem őt, majd elindultam vele felfelé. Tudtam, hogy minden perc számít, ezért nagyon siettem. Nem akarom, hogy meghaljon, nem halhat meg.

- Barbi, figyelj, tarts ki oké? Nem hagyhatsz itt mindenkit, gondolj csak Lexire jó?  Ha túléled, megígérem, hogy soha nem hagylak el, mindig veled leszek, bármi történjen, számíthatsz rám, ígérem – mondogattam neki, pedig tudtam, hogy nem hall engem, de jól esett ezt így elmondani neki.  Már a folyosón voltunk, mikor a srácokat láttam éppen kifelé menni.

- Fiúk, várjatok, gyorsan hívjátok a mentőket – kiáltottam nekik.