2. rész - Találkozás

Na sziasztok, meghoztam a 2. részt, nagyon nagyon örülök a  pozitív visszajelzéseknek, imádlak titeket. Remélem ehhez a részhez is kapok pár véleményt, esetleg néhány feliratkozót is! Köszönöm:)

Viki :) 

- Patocska Olivér vagyok, de hívj csak nyugodtan Olinak. – mosolygott.

Szörnyen zavarban éreztem magam, Olivér még mindig mosolygott rám és az arcomat kémlelte, én pedig nem tudtam, hogy hová fordítsam el a fejemet. Bizonyára észrevett, hogy eléggé kellemetlenül érzem magam ebben a helyzetben, így elengedett, de még mindig nem hagyott magamra. Lehet, hogy azt hiszi néma vagyok, mert egy szavat sem tudok kinyögni, de félek, hogy értelmes dolog nem jönne ki a számon. Szemei ismét a vérző kezemre terelődtek, két kezével megfogta az enyémet és lassan maga felé húzta.

- Jaj, eléggé mély ez a seb. – állapította meg. Közben néha – néha rám nézett, majd körbenézett a konyhában, mintha valamit keresett volna.

- Öhm..nem tudod, hogy hol van az első segély doboz? – kérdezte. Én csak bólintottam egyet és elindultam a szekrény felé, ahol a dobozkát tároljuk. Miközben kerestem a szekrény kulcsot az asztalnál ücsörgő fiúra néztem, türelmesen ült a széken és várt rám. Észrevette, hogy néztem ezért újra megvillantotta mosolyát, én pedig szégyenlősen oldalra fordítottam a fejemet. Amint megtaláltam a kulcsot, kivettem a dobozt és visszaballagtam az asztalhoz. Olivér egyből felkelt mikor odaértem és a helyére ültetett. A konyhapulthoz sétált és bevizezett egy szalvétát, majd a kezemre helyezte, és lassan elkezdte róla letörölgetni a vért. Közben egyszer kétszer felszisszentem, ezt Ő is észrevette és gyengédebben törölgette a kezem. Mikor befejezte kinyitotta az elő segély dobozkát és kivette belőle a fertőtlenítőt, és egy pár cseppet ráfolyatott belőle a vattára.

- Ez most egy kicsit csípni fog – mondta halkan. Most jut el a tudatomig, hogy vajon mit is gondolhat rólam ez a fiú, vagy hogy egyáltalán ki ő és mit keres itt?

- Aúú – szisszentem fel és elhúztam a kezemet, mert ez a valami nagyon elkezdte csípni tényleg. A fiú csak mosolygott egyet a reakciómon, majd visszahúzta a kezemet.

- Legalább végre hallottam a hangodat – nevetett, ezen én is elmosolyodtam. Tényleg nem ismerem ezt a fiút, de már hosszú ideje ő az egyetlen ember, aki törődik velem. Tudom, hogy hülyeség mert jó ha tíz perce ismerem, de tényleg nagyon rendes tőle. Gondolataim Lexire terelődtek, már biztosan elkezdődött a koncert és ő már ott táncol az első sorban. Remélem remekül érzi magát. Erre gondolva mosolyognom kellett, és ezt Olivér is észrevette.

- Na, mi az? Mi olyan vicces? – kérdezte aranyosan. Válaszul csak megráztam a fejem, és néztem ahogyan ellátja a sebemet, kivett egy kisebb csomag kötszert a dobozból és óvatosan elkezdte a kezemre tekerni, tényleg úgy látszott mintha azt akarná, hogy semmi bajom ne essen, és hogy még a legapróbb dolgok se okozzanak nekem fájdalmat. Komolyan rengeteg szeretet van ebben a fiúban és ez látszik is rajta, nagyon szerencsés lehet az a lány, aki majd mellette talál rá a boldogságra.

- Elárulod nekem, hogy, hogy hívnak? – tette fel a kérdést és egyenesen a szemeimbe nézett.

- Barbi – válaszoltam alig hallhatóan, már tényleg nem akartam olyannak tűnni, mint aki egy szót sem tud kimondani. Közben Oli éppen befejezte a kötszer feltekerését a kezemre.

- Tessék, így már jó lesz – simogatta meg a kezem – Egyébként szép neved van – ült le mellém. Pár percig csend állt be közénk. Gyorsan felpattantam a helyemről, és folytattam a takarítást, hiszen a koncert végére készen kell lennem, mert különben még enni sem fogok kapni. Az üvegszilánkok felszedésével folytattam, mikor Olivér odajött felém.

- Ugye nem akarsz megint szilánkokhoz nyúlni? – kérdezte – Inkább majd én felszedem őket – gugolt le mellém és elkezdte szedegetni a szilánkokat. Nagyon meglepődtem nem számítottam arra, hogy még ebben is segíteni fog.

- Miért segítesz nekem ennyit? – tettem fel a kérdést egy kicsit félve.

- Mert segíteni szeretnék neked, és mert nincs okom veled bunkózni, hiszen nem ártottál nekem. – válaszolta magabiztosan. Én csak elmosolyodtam rajta ismét , majd ő is követte a példámat.

- Miért sírtál? – szalad ki a száján a kérdés. Biztos vagyok benne, hogy már az elejétől kezdve tudni szeretné, csak nem mert rá kérdezni. Lassan rám szegezte tekintetét és megint csak egymást bámultuk.

- Semmi… csak, tudod.. – kezdtem el a mondandómat, de egy másik fiú hangja megzavart minket.

- Oli, Olivér hol vagy? – kiabált végig a folyosón. Oli bocsánatkérően nézett vissza rám, és a hang irányába indult.

- Gyere itt vagyok a konyhában. – mondta a fiúnak. Egy magas fekete hajú srác volt az, egy kis kínai beütéssel.

- Haver, már mindenhol kerestünk már vagy negyed órája el kellett volna kezdeni a koncertet. Mégis merre jártál? – kérdezte tőle, majd Oli háta mögé pillantott és meglátott engem, utána egyből visszanézet Olira, majd kérdően nézett ránk. Na de várjunk csak szóval, ők az énekesek abból a bandából Oli is? Miattam késik a koncertjükről, ezt nem hiszem el.

- Ja igen, milyen udvariatlan vagyok. Barbi bemutatom neked Ya Ou-t, ő is a banda egyik énekese. – integetett nekem Ya Ou. Én felkeltem a földről és lassan odamentem hozzájuk. Villantottam egy mosolyt Ya Ou felé, amit viszonzott is egyből. Látszott rajta, hogy félre értett valamit, úgy nézett ki, mint aki eléggé kellemetlenül érzi magát. Jézusom biztos azt hitte, hogy mi ketten…

- Na de Oli mennünk kéne, mert már eléggé türelmetlenek odabent. – mutatott a terem ajtaja felé. Oli visszafordult felém és csak nézett engem.

- Gyere menjünk be, hiszen gondolom te is jössz a koncertre nem? – nézett rém felvont szemöldökkel. Olyan rossz azt mondani, hogy nem mehetek, mert takarítanom kell ezt a koszos konyhát, mert különben még jobban megkeserítik az életemet, de hát ez az igazság.

- Nem mehetek – mondtam egyszerűen. Oli egyre kíváncsibb arcot vágott, tudni akarta az okát a nemleges válaszomnak.

- Már miért ne jöhetnél?

- Mert takarítanom kell, különben…különben még rosszabb lesz – hajtottam le a fejemet, gondolom nem értette, hogy mi lesz rosszabb. – Tudod büntetésben vagyok, mert történt valami még mielőtt jöttetek volna, és ha most bemegyek és nem csinálom meg, amit mondtak, akkor ezek még jobban megkeserítik az életemet. – magyaráztam, majd lassan ránéztem a srácokra. Döbbenten néztek rám, szerintem egyikük sem gondolta volna, hogy ilyen rabszolgasors van bármelyik árvaházban is. De hát mit lehet tenni.

- Szépen velünk jössz, elintézzük nem lesz semmi baj – mondta Oli, és még mielőtt ellenkezni próbáltam volna Ya Ou-val ketten megfogtak és az előadóterem felé húztak. Mikor odaértünk kinyitották az ajtót, mind a ketten belém karoltak és úgy léptünk be hárman a terembe. Ahogyan sejtettem, sikerült a középpontba kerülnöm, pedig nem szerettem volna, most inkább a háttérben maradni, de hát persze hogy le kellett ejtenem a poharat, és persze hogy a Bytheway énekesének kellett engem észrevennie. Most aztán meg lesz a téma, de előtte túl kell élnem a nevelővel való találkozást.

Ya Ou elengedett, így már csak Oli tartott engem, odasúgta, hogy most odajön velem a nevelőhöz és elrendez mindent, annak érdekében, hogy maradhassak a koncertjükön. Kétlem, hogy sikerülni fog neki, szerintem még nagyobb balhé lesz csak. Amint észrevett a célszemély egyre dühösebb szemekkel nézett rám, de Olivér nem hátrált meg, biztos volt a sikerében, na persze ő nem ismeri ezeket az embereket, szóval azért gondolta, hogy majd minden simán menni fog.

- Te meg mit keresel itt? Nem a konyhában kéne lenned? – nézett rám lenézően a hárpia. Én teljesen ledermedtem nem mertem neki visszabeszélni, az előbbi kirohanásomat sem értem, komolyan kezdek itt megőrülni lassan.

- Na, mi van, elvitte a cica a nyelvét? -  nevetett ki gúnyosan

- Tudja, szeretném ha Barbi is itt lehetne a koncertünkön, mi nem teszünk kivételt és szeretnénk, ha mindenki jelen lenne és gondolom ez neki is nagyon jól esne, szóval kérem, had maradjon itt. – állt ki mellettem Oliver, hihetetlenül aranyos volt tőle ez az egész. Amint elmondta a mondandóját próbált meghatóan nézni a nevelőre, hát ha meglágyul a szíve, közben éreztem, hogy megszorítja a hátam mögött a kezemet. Végül pedig a szeme sarkából rám pillantott és egy nyugtató mosolyt küldött felém, mert csak úgy remegtem az idegességtől. A nevelő gonosz szemekkel először Olira, majd rám nézett, majd sóhajtott egy nagyot.

- Na jó legyen, maradhat. – válaszolta. Egyszerűen nem hittem a fülemnek, szóval ezt a boszorkát is meg lehet törni. – De ezt az egészet  csak végette engedtem meg, neked koncert után folytatnod kell a munkát és ne feledd utána hová kell menned. – mondta szigorúan, miután Oli elégedetten elment mellőlem a fiúkhoz, mert már kezdeni fognak. Én pedig csak félve bólintottam az utasítására. A színpad felé néztem és láttam, hogy a fiúk már sorakoztak, Ya Ou éppen a zenésszel egyeztetett, gondolom azért, hogy melyik számmal kezdjenek. Mikor megbeszélték ő is odaállt a többiek mellé.

- Nagyon örülünk annak, hogy itt lehetünk, csodálatos emberek vagytok, erősek, bátrak, kitartóak és még sorolhatnám. Nem mindenki képes erre, szóval ez a koncert most csak nektek fog szólni. – mondta el a beszédjét Oli, közben pedig néha, néha összeakadt a tekintetünk, nem sikerült előre mennem, de legalább itt lehetek, már ez is csoda. A fiúk hatalmas tapsot kaptak és már kezdték is a koncertet az első dalukkal.