1. rész - Tönkretett este

Hali! Na meg is hoztam az első részt, remélem tetszeni fog. Nagyon örülök a feliratkozóknak és a pipáknak is! Remélem ez a rész elnyeri a tetszéseteket, és nagyon örülnék pár kominak is és persze még több feliratkozónak. :)

Viki :) 

Nos, a karácsony napja nálunk gyorsan elment, nem volt semmi meghitt ünnepség, semmi ajándék és a legfontosabb hogy semmi szeretet. Pedig én reménykedtem, hogy legalább ezen a napon egy kicsit normálisabban fog mindenki viselkedni, de nem. Márk és a bandája ugyanúgy piszkált, mint ahogy eddig tették. Tudniillik Márk az itteni nagymenők közé tartozik, és mindig kiszúrnak valakit, akivel úgy gondolják, hogy lehet játszadozni, hát most én lettem az áldozat, ezért inkább hamar felmentem a szobámba, avval az indokkal, hogy nem érzem jól magam.

 Reggel álmosan keltem ki az ágyamból, nem sokat aludtam az éjjel. Gondolkodtam, mégpedig azon, hogy mi lesz, hogy mi lesz ezek után, mivel itt az árvaházban is maximum csak 19 éves koromig maradhatok, utána már el kell tartanom magam, hiszen senkit sem fog érdekelni, hogy mi van velem… nem mintha most annyi mindenkit érdekelne. Oké Lexin kívül az egyik takarítónő az, aki normálisan bánik az itt lakó árvákkal és normálisan bánik velem… de a többiek, erről inkább majd később.

- Ébresztő lányok. Tíz perc múlva lent akarlak titeket látni a konyhában. – rontott be az ajtón ordibálva az egyik nevelő. Gondolom, megint takarítanunk kell vagy valami.

- Lexi, hahó ébredj fel mennünk kell. – feküdtem mellé és meg simogattam hosszú barna haját.

- Nem akarok felkelni. – húzta magára még jobban a takarót. Hát igen el is hiszem, hiszen még csak reggel 7 óra és szombat ilyenkor kilencig szoktak általában hagyni aludni, de úgy látszik akadt biztosan valami munka.

- De muszáj, tudod ma ki az ügyeletes… - súgtam oda neki

- Jézusom tényleg – pattant ki egyből az ágyból Lexi és egyből a szekrény felé vette az irányt. Egyébként nem volt valami sok ruhánk csak egy ilyen otthoni ruha meg persze ha ránk sóznak valami munkát akkor abban is dolgozunk, és még pár darab ruha amit úgy örököltünk az idősebbektől. Úgyhogy gyorsan felkaptunk pár rongyot és már mentünk is a megbeszélt helyre.

A konyhában már ott várt a nevelő két felmosóronggyal a kezében. Már tudtuk, hogy mi vár ránk. Igazából, aki nem csinálja meg a feladatot, amit kap az büntetésben részesül és egyikünk sem akart lemaradni az esti koncertről, így nekikezdtünk a feladatoknak. Kezdtük gyorsan az árvaház padlójának felmosásával, majd mikor dél körül készen lettünk elkezdtük az előadótermet kitakarítani.

- Na, itt aztán lesz meló, nem is kicsi. – ültem le az egyik székre.

- Nem igaz, hogy most kell kitalálniuk, hamarabb nem tudták, hogy takarítani kell itt is? – idegeskedett Lexi. Már nagyon izgatott az esti koncert végett, ahogyan én is kezdek egy kicsit izgulni, hogy mi lesz.

- Nyugi na, kitakarítunk és mehetünk készülődni. – nyugtatgattam. – Figyelj, először mondjuk, seperjük fel a padlót, aztán felmosunk és utána már készen is vagyunk. Aztán pedig csikidam ugye tudod? – kérdeztem és próbáltam egy kicsit jobb kedvre deríteni. Ez a csikidam szó azt hiszem, hogy ez egyik számukba van a srácoknak és Lexi egyfolytában azt hajtogatja.

- Köszönöm, hogy vagy nekem. – ölelt át.

- Nem Lexi, én köszönök. Mindent. – válaszoltam rá. – Na de kezdjünk neki, mert soha nem leszünk készen és akkor mégis hol fognak fellépni a fiúk?

- Na jól van kezdjünk neki. – válaszolta

Körülbelül fél ötre készen is lettünk mindennel. A nevelő még le ellenőrzött, legalább hússzor mindent, majd mikor úgy látta, hogy már eleget szenvedtünk elengedett minket készülődni.

A fürdőszobát vettük célba, majd miután lemosakodtunk elkezdtük egymást kisminkelni. Csak ilyen alkalmakkor használunk sminket máskor felesleges. Van egy ruhám, amit valami ilyen eseményre tartogattam azt hiszem, ezt még otthonról hoztam el ez volt az egyetlen dolog, amit megengedtek elhozni, na meg persze a plüssmacim. De ez a ruha nagyon fontos számomra, mivel az anyukámé volt. Azon az estén viselte, mikor megismerkedett apuval, és kitudja talán még nekem is lehet, hogy szerencsét hoz, bár erősen kétlem, hogy majd egy árva, szegény, és egy ilyen lányra fognak felfigyelni, mint én vagyok. De hát próba szerencse.

Mikor már a hajunkkal is készen voltunk, felkaptuk a ruhánkat. Lexinek egy piros egész ruhácskája volt körülbelül térd fölé ért a szoknyája. Nekem pedig egy egyszerű fehér egész ruhám volt az is körülbelül térd fölé ért, hátul volt rajta egy kicsi kivágás, de nem volt túl feltűnő.

Mire elkészülődtünk már 6 óra volt és a koncert pedig hétkor kezdődődik.

Beléptünk a szépen feldíszített terembe. Igen, ilyenkor próbálnak kitenni magukért az itt dolgozók, hogy a vendégek ne lássák meg, hogy valójában milyen körülmények között élünk. Na de a lényeg az, hogy minden szempár ránk szegeződött, valószínűleg azért, mert még nem láttak minket ennyire kirittyentve. Bevallom kicsit kellemetlenül is éreztem magamat, nem nagyon szeretem, ha mindenki engem bámul. Pedig régen épp az ellentéte voltam a mostani önmagamnak. Mindig a középpontban szerettem volna lenni és hát a régi sulimban ott is voltam. A suli legmenőbb sráca volt a barátom és „remek” barátnőim voltak. Minden meg volt, amit csak akartam, talán ez is volt a gond. Akkor még nem gondoltam arra, hogy mi lenne, ha minden csak úgy simán elveszne. Mikor pedig megtörtént a tragédia az állítólagos barátaim elfordultak tőlem, a barátom is szakított velem, én pedig észhez tértem. Nem hiába mondogatták a szüleim, hogy próbáljak meg mással barátkozni, meg igazából a barátom Andris sem jött be nekik nagyon, és hát igazuk is volt, csak a pénzem végett voltak velem. A szüleim orvosok voltak, így hát nem volt problémánk a pénzel soha és hát sokan ezt ki is használták. Ha visszagondolok olyan emberekre vesztegettem el az időmet, akik nem is érdemlik meg azt, hogy bárki is törődjön velük. De sajnos ez már a múlt, és az is marad.

Na szóval visszatérve a jelenbe, még mindig néztek minket, de legfőképpen Márk és a majmolói. Kezdett eléggé idegesíteni ez a helyzet, biztosan tervez valamit. Lexivel leültünk a terem másik felébe jó messzire Márkéktól és elkezdtünk beszélgetni. Megvitattuk, hogy mit fogunk kérdezni a srácoktól és, hogy biztosan az első sorban fogunk állni. Én mondjuk megelégedtem volna, ha messzebbről figyelhetem őket, de hát Lexi kedvéért előre megyek én is.

Még körülbelül fél óránk volt a koncertig a teremben egyre jobban eluralkodott a türelmetlenség. Már mindenki nagyon várta a mai estét.

- Megyek, hozok valamit inni oké? – kérdezte Lexi.

- Persze menj csak. – válaszoltam. Lexi éppen hogy kiment az ajtón Márkék egyből felém vették az irányt.

- Ó, a mi kis Barbie babánk hogyan kicsípte magát… csak nem tetszeni szeretnél az egyik fiúnak? – kezdett el buzerálni. Én csak hallgattam, egy szót sem szóltam vissza. Bezzeg ilyenkor egyik nevelő sincs bent.

- Nézz már magadra úgy nézel ki, mint egy szakadt ribanc. – mondta gúnyosan, és elkezdett a hajammal szórakozni. - Senkinek sem tetszel Barbika, szánalmas vagy, kár is lenne próbálkoznod. – gúnyolódott tovább. Én csak tűrtem, hogy miket vág a fejemhez, de legbelül nagyon rosszul esett még azt a kis önbizalmamat is megöli, ami eddig megmaradt. Szemembe ismét könnycseppek gyűltek és ezt Márk is észrevette.

- Jaj, csak nem sírsz? Fáj az igazság ugye? – kérdezte

- Menj a fenébe. – mondtam neki alig hallhatóan.

- Mit mondtál? – kérdezte, de én nem válaszoltam rá. – Gyerünk, válaszolj ribanc. – kiáltott rám, amitől összerezzentem. Nem adta fel és felrántott a székről, kezdtem én is egyre jobban ideges lenni. Márk elkezdett fogdosni, és egyre csak feljebb húzta a ruhámat, közben pedig a nyakamra tapasztotta a száját.Nem akartam magamat hagyni megalázni, vagy esetleg hagyni, hogy bármi más történjen, ezért hamarabb cselekedtem. Arra gondoltam, mit apám tanított, igen tanítatott velem önvédelmet, mivel úgy gondolta még szükségem lehet rá, hát most itt a megfelelő pillanat, hogy hasznosítsam a tudásomat. Ökölbe szorítottam a bal kezemet és lendületből egy nagyot odacsaptam neki. Orrából egyből folyni kezdett a vér és döbbentem néztek rám. Persze pont ebben a pillanatban lépett be a nevelő a terembe. Azonnal hozzánk sietett, először megnézte a földön fekvő fiút, majd mérgesen rám szegezte a tekintetét. Lexi is éppen most jött vissza, két pohár mentes vízzel a kezében.

- Mit történt fiatalok? – tette fel a kérdést a nevelő.

- Megütött ez a kis szajha. – mutatott rám Márk.

- Valóban így történt Hunyadi? – kérdezte szigorúan és elindult felém.

- Igen, de ő kezdte elkezdett piszkálni meg fogdosni, meg kellett magam védeni. – válaszoltam idegesen.

- Csak találgat, bárkit megkérdezhet, hogy nem így történt. – vágott közbe Márk. Na igen, itt megint csak én leszek a felelős, mivel senki sem fog Márk ellen mondani semmit sem, mert mindenki fél tőle. És tényleg így történt, mindenki az ő pártjára állt.

- Elegem van. Elegem van, mindenből és mindenkiből. El akarok menni innen. – akadtam ki teljesen.

- Hogy micsoda? – kérdezte a nevelő

- Jól hallotta, magát is utálom, mindannyiukat utálom egy csepp érzés sincs magukban és ráadásul úgy bánnak velünk, mint a kutyákkal, most bezzeg eljátsszák, hogy mennyire nagylelkűek meg minden. De mindenki tudja, hogy ez nem így van. Mit gondol, vajon hányan tudnak arról, hogy verik a kisebb gyerekeket? Mert szerintem nem sokan az biztos. – vágtam a fejükhöz a szavakat, nem is gondolkodtam csak úgy jött belőlem. Úgy éreztem megőrülök, ha ezt még egy napig magamban kell tartanom. A nevelő haragosan nézett rám és a hajamnál fogva kicibált a teremből egyenesen a konyhába.

- Most aztán túl mentél minden határon kisasszony. Hogy mersz velem így beszélni? – szidott le és még jobban elkezdte tépni a hajamat.

- Engedje el, ez fáj. – könyörögtem

- Nagyon helyes, nagyon helyes. De ugye tudod, hogy ezt nagyon meg fogod bánni? Egy hónap szobafogság és minden házimunka a tiéd, ja és nem a te szobácskádba leszel, hanem a pincében és csak akkor jöhetsz ki, ha én azt mondom. Megértetted? – kiáltott rám mérgesen. Tudtam, hogy nem fogom megúszni.

- I-igen – dadogtam.

- Ja és a koncertre sem jöhetsz, itt fogod szépen takarítani a konyhát, koncert végére csillogjon minden. – utasította. Komolyan ebbe a nőbe tényleg nincs semmi emberi érzés. Egy gonosz hárpia. Nem teheti meg, azt hogy nem enged el a koncertre.

- Mi? De kérem, a koncertre had menjek el, nagyon kérem. – könyörögtem sírva.

- Szó sem lehet róla. – ezzel lezárta a beszélgetést és magamra hagyott. Nem hiszem el, pedig már annyira vártam, de úgy látszik nem kellett volna ennyire beleélnem magam… Pityeregve neki kezdtem a takarításnak a hófehér ruhámból szürke lett. Úgy nézhettem ki, mint Hamupipőke, akit a gonosz mostoha fogva tartott..

Már vagy fél órája  súroltam a padlót ugyan azon a helyen, a fiúk biztosan már itt vannak. Lassan a koncert is elkezdődik. Nem baj legalább Lex boldog lehet.

Furcsa zajokat hallottam a folyosó irányából, így elindultam arra felé, valaki járkált, mintha keresne valamit. Sötét volt így csak nagyjából az alakjából tudtam megítélni, hogy egy férfi bóklászik erre felé. Próbáltam észrevétlen maradni, de persze volt olyan szerencsém, hogy kiejtettem a kezemből az egyik poharat, ami a földre esett és összetörött. A fiú azonnal elindult a hang irányába és pár perc múlva már ott állt felettem.

- Valami gond van? – kérdezte kedvesen. Nem mertem ránézni sem és visszaszólni se, csöndben szedegetem az üvegszilánkokat, mikor az egyik megvágta a kezemet.

- Aúú, hülye szilánkok. – szitkozódtam és egyből a sebet kezdtem el nézegetni. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a fiú leül mellém a földre, kezével leveszi az enyémet a sebről és egy szalvétával letörli a vért róla. Még mindig nem mertem a szemébe nézni, nehogy meglássa a kisírt szemeimet. Inkább a földet bámultam.

- Na gyere, lemossuk hideg vízzel úgy jobb lesz. – mondta és felállt. Látta, hogy nem nagyon akarok elmozdulni a helyemről, így két karjával gyengéden átfogta a derekamat és felhúzott. Maga felé fordított, de kezei még minden a derekamon pihentek. Úgy gondoltam veszem a bátorságot és rá nézek, hiszen semmi baj nem lehet belőle, maximum megijed tőlem. Ránéztem és egy szőke hajú aranyos srác mosolygott vissza rám, szemei csak úgy ragyogtak, haja tökéletesen be volt állítva, és ahogyan mosolygott kivillantotta a vámpír fogacskáit.  

- Patocska Olivér vagyok, de hívj csak nyugodtan Olinak. – mosolygott.