Sziasztok, hát szörnyen sajnálom, hogy ennyi ideig nem volt új rész, de egyszerűen nem ment az írás. Leblokkoltam. Sok minden történt velem az utóbbi időben talán ez volt a baj, de most újra itt az új rész, remélem még van aki várja és az olvasóim is kitartanak mellettem. A részhez nem fűznék semmit, remélem, hogy tetszeni fog nektek. Várom a véleményeket!
Barbi szemszöge
- Köszönöm – szipogtam. Csak néztünk egymás
szemébe, hosszú hosszú percekig, mikor aztán ismét közel éreztem magamhoz őt.
Szívem egyre hevesebben dobogott. Ajkai közeledtek az enyémek felé, tudtam,
hogy nem helyes amit teszünk, és evvel semmit sem oldunk meg, de szükségünk
volt egymásra. Kizártuk a külvilágot, és csak ketten maradtunk. Ő és én.
A levegő csak úgy forrt kettőnk közt,
mi pedig nem tudtunk parancsolni az érzéseinknek. Ajkaink egymásra tapadtak és
nyelvünk lassú táncot járt egymással. Úgy öleltük egymást mintha ez lenne az
utolsó alkalom arra, hogy egymás közelében lehetünk, de talán ez csak azért
volt, mert már hosszú ideje vártunk egymásra. Hiszen soha sem felejtettük el
egymást, csupán csak megtanultunk egymás nélkül élni.
A kezem automatikusan a szöszi feje
felé irányult, óvatosan beletúrtam a hajába, miközben ő gyengéden felemelt a
földről, és a szobám felé vette az irányt. Közben egy percre sem vált el
ajkaimtól, olyan volt ez számomra, mint egy álom, amiből soha sem szeretnék
felébredni. De tudom, hogy ami ez után fog következni, az mind kettőnk számára
kihívás lesz. Ugyanis Olivér haragszik rám, és meg is van rá az oka, és ez a
dolog ami most köztünk van semmin sem fog változtatni. El kell érnem, hogy újra
megbízzon bennem, hogy újra a régi kapcsolat legyen köztünk. Csak félek, hogy
ezek után már lehetetlen lesz ezt elérni.
Olivér kinyitotta a szobám ajtaját,
és az ágyra fektetett, majd követte a saját példáját és mellém feküdt. Csak
néztünk egymás szemébe szótlanul, hiszen nem is tudtunk volna mit mondani.
Semmi sem volt rendben. Semmi. Hibát hiba hátára halmozunk, de még sem érzem
azt, hogy megbántam volna. Talán ezért a pokolra fogok jutni, de újra érezni
akarom azt, amit pár perccel ezelőtt, érezni akarom finom csókjait, az
érintéseit, és az egész lényét. De nem lehet bármennyire is ezt szeretném, ez
mind kettőnk számára helytelen lenne, és nem szeretnék egy újabb csalódást
okozni neki, hiszen nem érdemli meg. Engem sem érdemel meg. Biztos vagyok
benne, hogy ezer meg ezer nálam sokkal jobb, hozzá illőbb lányt találhat még,
hiszen én csak fájdalmat okozok, és nem bírom elviselni hogy szenved miattam.
Talán ez az egyik legnehezebb dolog
az ember életében, elengedni azt akit tiszta szívéből szeret. Talán ez az a
dolog amin soha nem fogunk tudni túllépni, és talán nem is ez a helyes döntés,
csupán a könnyebbik út, de viszont a fájdalmasabb is, még is úgy érzem ezt kell
tennem. A szívem viszont más diktál, azt, hogy ne
adjam fel, vele lehetek, boldogak lehetünk, de ebben az esetben az ész győzött
a szív felett. Biztos vagyok benne, hogy ez még nehezebb lesz annál is, mikor
elköltöztünk, de amint már említettem meg kellett tanulnunk egymás nélkül élni,
és a sebek még frissek szóval most talán könnyebb lesz újra elengedni, hogy
hamarabb gyógyuljanak be. Viszont a szívem szakad meg, ahogy nézem őt, látom
azt a csillogást a szemeiben, és látom magam előtt az arcát, ahogyan közlöm
vele a döntésemet. Tudom, hogy fájni fog, még is össze kell szedni magam.
A fiú keze felé nyúltam és
egybekulcsoltam ujjainkat. Nagy levegőt vettem és szólásra nyitottam a számat.
Olivér szemszöge
Miért van ennyire rossz érzésem?
Hiszen itt van mellettem, mi rossz történhetne? Mégis szörnyen érzem magam.
Egybekulcsolt kezeinkre néztem és tudtam, hogy soha sem akarom ezeket a kezeket
elengedni. Számomra Barbi életem szerelme. Ő más mint a többi lány, és bármit
is tett, készen álok megbocsájtani. Úgy érzem mellette jobb ember vagyok.
Hiszen eddig a lányok csak arra voltak jók, hogy kielégítsem a vágyaimat, most
viszont más. Ő nem csak egy egyéjszakás kaland, ezt már az első perctől tudom.
Ő a legjobb barátom, és egyben a szerelmem is. És harcolni fogok érte, bármi is
történjen.
- Olivér – szólított halkan. –
Beszélnünk kell – ez volt az a mondat mitől tartottam, talán nem alaptalanul
van rossz érzésem.
- Mondjad – ültem fel az ágyon.
- Figyelj, én tudom, hogy nehéz volt
ez a két év, és azt is tudom, hogy most sem könnyű. De…
- Barbi kérlek, csak ne azt mond
amire gondolok – könyörögtem.
- Szeretlek szöszim – simogatta meg
az arcom.
- Miért érzem úgy, hogy búcsúzkodunk
ismét? – fogtam meg a kezét.
- Az élet csupa búcsúzkodás –
mosolyodott el.
- De…de miért? – kérdeztem alig
hallhatóan.
- Ez a helyes döntés – hajtotta le a
fejét.
- Akkor ne,ne ez legyen, döntsünk
helytelenül, kérlek Barbi – mentem hozzá közelebb, de mind hiába, meghátrált. –
Értem én….szóval ennyi – gördült ki egy könnycsepp a szememből.
- Mond, ezért vártam rád két évet?
Két hosszú évet, azért, hogy aztán a szemembe mond, hogy ennyi, hogy vége?
Tudod mit, legyen ahogy akarod – mondtam hangosabban, amitől megrezzent. –
Legyen vége mindennek köztünk. Felejtsünk el mindent, ami történt, és felejtsük
el egymást is – kiabáltam, és az ajtó felé indultam.
- Bár soha ne ismertelek volna meg –
csaptam meg magam után az ajtót. Tudom, hogy hülyeségeket mondtam, baromságokat
vágtam a fejéhez, most léptem csak ki a szobából, de már megbántam. A méreg
beszélt belőlem. Legszívesebben visszamennék hozzá megölelném, de nem tehetem,
hiszen Ő nem ezt szeretné, így hát akkor vége. Elveszítettem őt, úgy érzem most
már örökre. Eddig legalább volt remény, de most már az is meghalt.
Szomorúan, és egyben idegesen
sétáltam le a lépcsőn, nem tudtam feldolgozni az előbb történteket. Ki akartam
ereszteni a dühömet minél hamarabb, és felejteni szerettem volna. Azonban
furcsa hangok csapták meg a fülemet az előszobából, odalopóztam és megláttam
kettő fegyveres álarcos fickót, akik mintha őrt álltak volna az ajtóban. De
vajon mit kereshetnek itt? Betörők lennének? Azt nem hinném…De ha nem akkor
Barbi veszélyben lehet. Halkan visszaindultam az emeletre, de közben a rendőrök
számát tárcsáztam, a fülemhez irányítottam a telefont, de akkor erős ütést
éreztem a fejemen, és egyből hátra estem. Mintha meg bénultam volna, nem bírtam
felállni, sőt még a telefonomért sem bírtam nyúlni. Csak imádkoztam, hogy ne
találják meg őt. De akkor egy sikítást hallottam az emeletről, utána pedig egy
lövés is elhangzott.
- Nem, Barbi nem lehet – próbáltam kiabálni,
de az sem ment, a sötétség engem is hatalmába kerített…. Az utolsó szó, amit
hallottam az a nevem volt, egy női hang kétségbeesetten kiabált nekem, utána
mintha meghaltam volna a testem pehely könnyű lett, és már nem éreztem semmit
sem.
Azta ez nagyon jó rész lett érdemes volt rá várni :) de remélem hogy a következő részt hamarosan hozod majd :) Imádom a blogod :) gyorsan kövit *-*
VálaszTörlésez nagyon jó lett! Hozd gyorsan a kövit!
VálaszTörlésOMG! Ez a resz nagyon ott van!Megint lenyugoztel.Mar nagyon kivancsi vagyok az ujra!Ha tudod hamar hozd! :* ♡
VálaszTörlésjesszusúristen *-* végreee :DD siess a köviveeeel :DDD imádoom *-*
VálaszTörlésMost kezdtem el olvasni, mégis rögtön megszerettem a blogot:! Siess az új résszel:))
VálaszTörlésAre you FUCKING KIDDING ME?!?!?!?!?! GYORSAN KÖVIT! :DD <3
VálaszTörlés