16. rész - Se veled, se nélküled...

Sziasztoook :) Itt az új rész, remélem tetszik, és hagytok vélményt magatok után! :)

Ledöbbentem, lábaim mintha földbe gyökereztek volna. Itt van, újra láthatom őt, a lányt akit mindennél jobban szeretek. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit tegyek csak álltam előtte és bámultam. Gyönyörű nő lett belőle. Szőke haja még hosszabb lett, azóta mióta utoljára láttam, és az arca is megváltozott egy kicsikét. De még mindig tökéletes, épp olyan hatással van rám, mint mikor megláttam őt az árvaház konyhájában, soha sem fogom elfelejteni. Tudtam, hogy az a találkozás egészen más volt, valami történt akkor kettőnk közt és tudtam, hogy vele kell lennem. Olyan furcsa volt ez az egész. Főleg az, hogy nem akkor találkoztunk először, hiszen ott volt az a szörnyű autóbaleset is, azt hittem nem élte túl. Másnap kerestem őt a kórházakban, de nem kaptam róla információt, mintha titokban akarták volna tartani azt, hogy él.

Most pedig újabb hosszú idő után megint itt van, és én még csak megszólalni sem bírok. Egyszerűen lesokkoltam.

- Olivér, minden rendben? – lóbálta előttem a kezeit. Igazából magam sem tudom, hogy minden rendben e, vagy hogy mit kéne ilyenkor mondanom. Elgondolkoztam azon, hogy két hosszú évig semmi féle életjelet nem hagyott maga után, csak azt a levelet, amit persze azóta is nagy becsben őrzök. De onnantól semmi, se Tamásékról, sem pedig róla. Mintha a föld nyelte volna el őket, komolyan sokszor már azt hittem, hogy valami szörnyűég történt. De nem, minden rendben, viszont Barbi még a hazajövetelről sem értesített engem, és Ya Out sem, pedig, mint ahogy kiderült eléggé jóban voltak. Rá kellett jönnöm, hogy hiába is szeretem őt őrültem, csalódtam benne, csalódtam azért amiért elhagyott, azért mert nem jelentkezett. Drága barátomba pedig azért, mert átvert, sikeresen eltitkolt előlem mindent, ami életbevágóan fontos volt számomra.

Összezavarodtam, becsapva éreztem magam, de közben pedig nagyon örültem annak, hogy Barbi megint itt van. Legszívesebben most átölelném és soha sem engedném el, de nem tehetem. Nem borulhatok mindjárt a nyakába, hiszen eléggé csúnya dolgot művelt.

 Barbi szemszöge

Ahogyan újra meg pillantottam őt, az az érzés egyszerűen hihetetlen volt. Egyszerre voltam nagyon boldog, és rettentően szomorú is. Láttam a kétségbeesett és szomorú arcát, tudom róla, hogy nagyon mélyen érinti, ha csalódnia kell. És tudom, hogy bennem most csalódott. Nem is várom, hogy megbocsásson, hiszen valóban szörnyű dolog az amit tettem, de azért remélem egyszer majd újra normálisan fogunk tudni beszélni. Nem hittem volna, hogy ennyire nehéz lesz majd a viszontlátás. Azt hittem nem fog ennyire fájni, de igazából ez sokkal rosszabb, mint az elmúlt két év nélküle. Látni egy mindig mosolygós fiút teljesen csalódottnak. Rápillantottam a kezére és megláttam benne anyukám nyakláncát, megőrizte, ott van nála. Szemeim könnybe lábadtak és most legszívesebben a nyakába ugrottam volna, pont úgy mint régen.

- Miért csináltad ezt? – hangzott el szájából a nagy kérdés, amit rettegve vártam. Hiszen igazából magam sem tudtam rá a választ. Ránéztem a szöszire, aki rezzenéstelen arccal nézett vissza rám. Szemei jóval sötétebbek voltak, és arca sem volt olyan, mint egy huncut kisfiúé, teljesen komoly volt.

- Olivér, én, én annyira sajnálom – suttogtam halkan. – Tudom, hogy szörnyű dolgot tettem – hajtottam le a fejem. Nem tudtam mást mondani, csak ennyire voltam képes, és ez is nagy erőfeszítésembe került, hiszen a sírás fojtogatott egyre jobban és jobban.

- Barbi, figyelj. Tudod te egyáltalán, hogy mit éltem át az utóbbi időben? – kérdezte egy szem rebbenés nélkül, az arca pedig érzelemmentes maradt. Erősnek kellett, hogy maradjak, nem szeretnék összetörni előtte.

- Látod, látod, fogalmad sincs róla. Édesem két évig vártalak, nem telt el úgy nap, hogy ne gondoljak vissza rád, hogy ne nézzem meg a képeinket, és ne lássam a mosolyodat. Bevallom próbáltalak kiverni a fejemből, próbáltalak gyűlölni, de nem sikerült, és tudod miért? – jött hozzám közelebb.

- Mert szeretlek, tiszta szívemből szeretlek téged. – csak pár milliméter volt köztünk, szinte éreztem az arcomon a leheletét. Hallottam, hogy szíve hevesebben dobog. Félve ugyan de belenéztem a szemébe, láttam , hogy pár kusza könnycsepp gördül végig az arcán.

- Az a legrosszabb, hogy nem, nem tudok megbocsátani. Túl sok fájdalmat okoztál, nem tehetem meg. Pedig hidd el, hogy mindennél jobban szeretnélek újra megölelni, megcsókolni, de

úgy gondolom, hogy nagy hiba lenne. – simított végig az arcomon, és már én sem tudtam féken tartani könnyeimet, hagytam, hogy szabadon száguldjanak végig az arcomon. Lehajtotta fejét és arca felé nyúlt, de mielőtt megtörölhette volna könnyes szemét a nyakam felé vándoroltak a kezei. Kezébe fogta az apró fél szív medált, amit Dávidtól kaptam, mikor fél éve voltunk együtt. A másik fele nála van, és hát így nem nehéz rájönni arra, hogy van valaki más az életembe.

Oli visszanézett rám, de még mindig a kezében volt a medál.

- Ezért nem kerestél ugye? – kérdezte és egy cinikus nevetés kíséretében.

- Nem, Oli, ennek semmi köze hozzá – feleltem, kissé remegő hangon.

- Mióta vagytok együtt? – vágta rá, mintha figyelmen kívül hagyta volna a válaszomat. Oldalra néztem és a falat kezdtem el tanulmányozni. Bár ebben a pillanatban bármit néztem volna, csak az ő szemébe ne keljen néznem. Nem bírtam elviselni azt a fájdalmat, amit láttam bennük. Tudván, hogy ez az én hibám.

- Barbi, kérlek – könyörgött.

- Lassan egy … éve – dadogtam. Nagyot nyelt és hátrébb ment tőlem. Egy szót sem szólt,ami bevallom megijesztett.

- Szereted őt? – bökte ki végül. És most eljött az a pillanat, mikor nem tudtam válaszolni a kérdésére. Eddig biztos voltam benne, hogy szeretem Dávidot, de most az utóbbi fél óra történései, mintha megváltoztattak volna. Pedig szeretem őt, de itt van Olivér és most teljesen összezavarodtam. Újra feltörtek az érzéseim, amiket az Olivérrel töltött hónapok során éreztem. Pedig azt hittem ez már nem fog előfordulni, de mégis. Az érzéseim még jobban összekuszálódtak, és nem tudtam mit tegyek. Tehetetlenül zuhantam le a földre, és az eddigi pityergésem átváltott zokogásba. Bűntudatom volt Oli miatt és Dávid miatt is. Egyiket sem szeretném bántani szándékosan, de úgy érzem bármit teszek avval csak rontok a helyzeten.

- Értem, nem válaszolsz – indult el az ajtó felé Oli. Valahogy nem akartam, hogy kisétáljon azon az ajtón, de nem kérhettem arra, hogy itt maradjon. Fejemet a térdemre hajtottam, és csak sírtam, soha nem lesz már olyan mint régen…

 Azt hittem, hogy már elment, mikor egy érintésre lettem figyelmes. Valaki megfogta a kezem és egy tárgyat helyezett bele, felnéztem és láttam, hogy Olivér az.

- Megígértem, hogy vigyázok a nyakláncodra, és látod, betartottam az ígéretem – húzta egy apró mosolyra a száját.

- Köszönöm – szipogtam. Csak néztünk egymás szemébe, hosszú hosszú percekig, mikor aztán ismét közel éreztem magamhoz őt. Szívem egyre hevesebben dobogott. Ajkai közeledtek az enyémek felé, tudtam, hogy nem helyes amit teszünk, és evvel semmit sem oldunk meg, de szükségünk volt egymásra. Kizártuk a külvilágot, és csak ketten maradtunk. Ő és én.