15.rész - Hazatérés

Sziasztók, itt is a 15.rész, hamar hoztam mert hétvégén nem tudnám meg írni, mert koncertre megyek :)) Hát eléggé hosszúra sikeredett, remélem tetszeni is fog! :) Ha tetszik kérlek véleményezzetek fontos lenne! :)

Idegesen várakozom a szóbeli érettségim eredményeire, nagyon félek, pedig tudom, vagyis remélem, hogy átmentem. Sorba hívják be a diákokat az egyik osztályba, és páran bizony eléggé összetörten, vagy sírva jönnek ki.

- Barbara Hunyadit kérem – szólt ki az egyik tanár az ajtón én pedig azonnal felálltam és követni kezdem. Az idegesség már teljesen eluralkodott rajtam, hiszen ezen múlik a jövőm, az, hogy biztosan vissza e mehetek Budapestre. A tanárok az osztály másik végén ülnek egy asztalnál, amint odaértem megálltam az asztaluk előtt és csak vártam arra, hogy mondjanak végre valamit.

- Szóval Barbara, szépen teljesített, bár voltak hiányosságai, de biztos vagyok benne, hogy ezeket pótolni fogja. Azt hiszem, hogy egységes döntés született, büszkén kijelenthetem, hogy sikerült, le érettségizett. – gratulált az egyik kedvenc tanárom, hirtelen fel sem fogtam ó, hogy mi történik körülöttem.

- Úristen köszönöm – kiáltottam el magam magyarul, amitől mindenki furcsán nézett rám,hiszen egy kukkot sem értetek. De gyorsan kijavítottam magam elvettem a bizonyítványomat és kimentem. Dávid kint várt a suli előtt, mert értem jött kocsival. Bepattantam az autóba és megcsókoltam, gondolom látta rajtam, hogy milyen boldog vagyok, így már könnyű volt neki kitalálnia, hogy átmentem.

Most délelőtt tíz óra van a gépem pedig este hatkor indul, még rengeteg dolgom van hiszen a pakolást még el sem kezdtem egyáltalán. A barátoktól viszont már elköszöntem, megígértem nekik, hogy amint tudok írok és majd meglátogatom őket. Nagyon boldog voltam, hogy újra hazamehetek, hiszen akárhogyan is nézem nekem Budapest az otthonom és már nagyon hiányzik. Bár bevallom eléggé félek, hiszen két év nagyon hosszú idő, és senkivel sem tartottam a kapcsolatot, kivéve persze Ya ouval egy darabig, de még Lexitől sem tudtam elköszönni, istenem nagyon hiányzik már ő is. Már lassan tizennyolc éves lesz, felnőtt. Szörnyű barátnak érzem magam, hiszen megígértem neki, hogy örökké mellette leszek, de megszegtem az ígéretem el sem köszöntem tőle, csupán egy levelet hagytam neki is, amit még indulásom előtt bedobtam az árvaház postaládájába, lehet hogy el sem jutott hozzá, mert kétlem, hogy olyan jószívűek lettek volna, hogy odaadják neki. De azért reménykedem, hogy ha majd újra találkozunk még szóba fog velem állni. Bár szerintem mindenki haragszik, vagyis még biztosan nem felejtették el a történteket. Főleg Olivér, igazából most, hogy megtanultam nélküle élni, újra hozzá kell majd szoknom ahhoz, hogy a közelembe van, érzem, hogy elkerülhetetlen az, hogy ne találkozzunk, hiszen egy városban fogunk lakni. De nagyon nehéz lesz a viszontlátás mind kettőnk számára. Úgy érzem, hogy egy darabig titkolnom kéne, azt, hogy itt vagyok, de mondjuk ez sem segítene nagyon. Viszont valamire nagyon kíváncsi vagyok, vajon Oli megtalálhatta a levelet? És vele együtt a nyakláncomat, amit úgymond zálogként adtam neki oda? Sok sok kérdés kering a fejemben és egyikre sem tudom a választ, annyit viszont tudok, hogy nem csinálhatok őrültséget, hisz itt van Dávid aki szeret, és én is ugyanúgy szeretem, és talán már Ő is talált magának valakit akivel boldog lehet, és talán már nem is gondol rám, lehet, hogy végleg kitörölt az emlékezetéből. Ilyen és hasonló gondolatok cikáztak végig a fejemben a ruháim csomagolása közben. Viszonylag gyorsan elment a délután és már arra kaptam magam, hogy Tamással a bőröndjeimet pakoljuk az autóba, ami annyit jelent, hogy nemsokára eljön a búcsúzás ideje, teljesen önálló életem lesz, hát eléggé furcsa belegondolni.

Fél óra elteltével beszálltunk a kocsiba, én Dáviddal mentem, hogy útközben még egy kicsit kettesben lehessünk.

- Hiányozni fogsz édes – fogta meg a kezemet, de közben ugyanúgy az utat figyelte.

- Te is hiányozni fogsz, de majd beszélünk minden nap, oké? – mosolyogtam, és erősebben szorítottam a kezét. Tényleg hiányozni fog, mostanában majdnem mindent együtt csináltunk nem telt el olyan nap hogy ne lettem volna vele és ez az egész most nagyon furcsa lesz egyedül.

Az út további része csendesen telt, de nem az a kínos csend volt köztünk, hanem inkább olyan más, hiszen nem nagyon tudtunk mit mondani egymásnak, mert tudtuk, hogy útjaink most ketté fognak válni, legalábbis egy darabig biztosan.

Odaértünk a repülőtérre, a hangosbemondón pedig már mondták a szokásos szöveget. Hirtelen deja vu érzés fogott el, hisz utoljára akkor voltam reptéren mikor jöttünk el Pestről, és ugyanígy álltam Olivérrel az oldalamon. De miért jut mindig Ő az eszembe, akármire is gondolok mindig valahogy beférkőzik a gondolataimba, még ilyen hosszú idő után is.

- Kicsim itt vagy köztünk? – lóbálta előttem a kezét Dávid.

- Persze, persze csak elgondolkodtam – válaszoltam. – Na eljött a búcsúzás ideje – hajtottam le a fejem. Liza azonnal odajött hozzám és átölelt, ez alatt a két év alatt tényleg olyan lett mintha az anyukám lenne, nagyon megszerettem őt.

- Vigyázz magadra kicsi lány – jött oda Tamás is, akit szintén nagyon megszerettem, sokat mesélt apuékról és, arról, hogy hogy ismerkedtek meg anyával, így legalább egy kis időre is olyan érzésem volt mintha itt lennének velem ők is. Pesten az első dolgaim közt az lesz, hogy „meglátogatom” őket, és persze a testvéremet is. Rettentően nehéz még mindig rájuk visszagondolni, és szerintem ez soha sem lesz másképpen.

Utoljára Dávid jött oda hozzám, erősen magához húzott és belepuszilt a hajamba, épp úgy mint Ő szokta, de nem már megint rá gondolok, ezt nem szabad.

- Szeretlek – suttogta a fülembe.

- Én is szeretlek – és ez volt az utolsó szavam, mert az értesítő megint elindult, hogy be kéne szállni már a gépbe, pár könnycsepp hullott végig az arcomon, ahogyan így „utoljára” végig néztem rajtuk. De hát mégsem maradhatok itt örökké.  Hát eljött az idő, irány Magyarország.

 Olivér szemszöge

Annyira furcsa érzésem van egész nap, fogalmam sincs mihez lehet ezt hasonlítani, csak egy megfelelő szó van rá, még pedig a furcsa. Reggel valahogyan a kezembe akadt Barbi nyaklánca, már jó ideje nem vettem elő, de ez persze nem azt jelenti, hogy nem gondolok rá még mindig. Persze két év hosszú idő, és már megtanultam milyen nélküle élni. Persze még mindig nehéz, hiszen az érzéseim aligha változtak iránta. Egy barátnőm volt azóta, de az is csak egy két hónapig tartott, mert egyszerűen nem tudtam úgy ránézni, mint rá, én próbáltam tényleg, mert rendes lány volt, de nem ment, én már nem fogok tudni soha úgy szeretni valakit, mint őt szerettem/szeretem, és a vicc az, hogy tényleg semmit sem tudok  róla, mióta elment csak annyit tudok, hogy Németországban van. Emlékszem nagyon izgatott voltam mikor kimentünk koncertezni, azt hittem szerencsém lesz és láthatom őt és beszélhetek vele végre, de tévedtem nem jött el. Talán ő már elfelejtett, és már tényleg csak egy emlék vagyok számára. Kitudja. De ahogy mondani szokták az első szerelem örökre megmarad, ha akarod, ha nem. És lehet, hogy mással fogom leélni az életemet, de mindig emlékezni fogok rá.

Egyébként Ya Ou éppen itt van nálam, épp egy kis összejövetelt szervezünk, a srácok is mindjárt itt lesznek csak a barátnőikért szaladtak el. Rengeteget köszönhetek a srácoknak ők segítettek talpra állni, de tényleg, és persze a rajongók is támogattak, amiért nekik is nagyon hálás vagyok, ha ők nem lettek volna kitudja hol lennék mostanra.

- Ya Ou csörög a telefonod – kiabáltam az éppen konyhában tartózkodó barátomnak.

- De nem jött válasz, épp ezért fel akartam venni, mert láttam, hogy a barátnője hívja, gondoltam meg mondom neki, hogy nem ér rá. De mire fel vettem volna éppen letette a telefont. Nem szoktam turkálni mások telefonjába, de Ya Ou telefonján éppen az emailek voltak megnyitva, ránéztem az első mailre, és a szavam is elakadt, éppen ma küldte, remélem nem annak a személynek akinek gondolom. Most már csak azért is rákattintottam, és ledöbbenve olvastam. Ya Ou tartotta a kapcsolatot Barbival, beszélgettek, igaz, hogy már régóta nem írtak de akkor is. Ya Ou tudta, hogy mennyire fontos lett volna nekem és eltitkolta előlem, meg kellett volna nekem mondania, akár akarta volna Barbi akár nem, hiszen ezért a barátom. De ő eltitkolta az egészet, ha nem ma írt volna neki egy mailt, hogy mi van vele, akkor nem veszem észre és ez az egész titok marad.

- Ya Ou Feng – kiabáltam, és a konyha felé vettem az irányt.

- Mi az? – kérdezte nevetve, de mikor meglátta az arckifejezésemet leszáradt az arcáról a vigyor.

- Mégis mikor akartad nekem elmondani? – kiabáltam

- Micsodát? – kérdezett vissza

- Azt drága barátom, hogy beszélgettél Barbival, miért nem mondtad el, tudtad, hogy mennyit jelent nekem, vagy nem? – kérdeztem idegesen – És mielőtt azt kérdeznéd, hogy miért kutatok a telefonodba Zsófi hívott, de nem válaszoltál és én meg fel akartam venni, akkor vettem észre, hogy írtál Barbinak, épp ma. – mentem hozzá közelebb, és nagy erőfeszítésembe került, hogy ne húzzak be neki egyet a hazugsága végett.

- Haver nyugalom, én ezt meg tudom magyarázni – válaszolta.

- Na, gyerünk magyarázd csak

- Figyelj, én, én sajnálom, de Barbi a lelkemre kötötte, hogy ne szóljak neked

- És? Ha a barátom vagy nem titkolsz el ilyet előlem…Tudod milyen érzés úgy élni két évig, hogy azt se tudom, hogy él e még, vagy talán már régen meghalt? Te pedig vígan beszéltél vele, és egy rohadt szót sem szoltál róla, pedig láttad, hogy mennyire próbálkoztam őt elérni. Legalább annyit mondtál volna, hogy baszd meg a lány akit szeretsz él és jól van, ne idegeskedj, de neeem, nyugodt szívvel két évig, ismétlem két évig eltitkoltad előlem ezt az egészet. Hát nagyon jó barát vagy mondhatom. – vágtam a fejéhez, és nem érdekelt, az hogy kemény vagyok vele megérdemli, hiszen átvert.

- Állj le Olivér, fogd már fel én csak jót akartam neked, nem akartam, azt, hogy mégjobban szenvedj, vagy hogy hülyeséget csinálj. Tudom, hogy hülyeségnek hangzik, de ha te a helyemben lettél volna, ugyanígy cselekedtél volna, hidd el. – mondta, de akkor sem most kéne megtudom ezt az egészet, ha annyira jót akart volna nekem már régen tudatta volna velem.

- Menny a francba – fordultam meg, és kimentem a házból. A kocsim felé indultam, és egy olyan helyre igyekeztem, ahol talán le tudok nyugodni, ahol át tudom gondolni a dolgokat. Már rég nem voltam ott, de azt hiszem ideje megint visszamennem. A zsebembe nyúltam a kocsi kulcsért, és véletlenül a láncot is kirántottam vele együtt, visszacsúsztattam a zsebembe, és elindultam Barbiék háza felé. Utoljára akkor voltam ott mikor a levelet olvastam el tőle. Furcsa érzés lesz megint odamenni.

Hamar oda is értem, és beléptem az üres házba, valójában reménykedtem abban, hogy újra itt találom őt, de persze felesleges volt, hiszen úgy sem jön vissza. Ekkor elő vettem a nyakláncot és fel mentem a régi szobájába, magamra csuktam az ajtót és lefeküdtem az ágyra. Volt itt egy kép amit nem vitt magával, éppen a vidámparkban voltunk akkor, és emlékszem nagyon jól éreztük magunkat, a legjobb nap volt talán,amit együtt töltöttünk.

Nem emlékszem meddig lehettem itt, csak arra, hogy a szemeim lassan elnehezednek és álomra hajtom a fejem. Valamiféle zörgésre keltem fel, ami az előszobából jött, talán Ya Ou jött utánam, hiszen biztos kitalálta, hogy ide jövök vissza. Letántorogtam a lépcsőn, de a sötétségen kívül semmit sem láttam. Megkerestem a kapcsolót és felojtottam a villanyt, a látványtól pedig köpni - nyelni nem tudtam.

- Olivér, te meg mit keresel itt? - kérdezte