18.rész - Kóma

Sziasztok, hát itt is van az új rész. Kérlek ha tetszik véleményezzetek. Köszönööööm. Jó szórakozást! :)

Olivér szemszöge

A fejembe iszonyú fájdalom hasított és nem bírtam megmozdulni, semmit sem láttam magam körül, teljesen önkívületi állapotba kerültem. A sötétség volt az egyetlen dolog ami létezett körülöttem. Hiába próbáltam valamiféle fényt találni nem sikerült. Csak feküdtem az ágyon teljesen kiszolgáltatva és nem tudtam másra gondolni csak rá. Ő volt az egyetlen ami életben tartott, ami végett nem adtam fel.

Lassan nyitottam ki a szemeimet, remélve, hogy ez csak egy szörnyű rémálom és mire felkelek minden rendben lesz, de nem így történt. Még mindig ugyanott voltam, ugyanolyan állapotban. Bevallom féltem, féltem, mert fogalmam sem volt, hogy mi fog ez után következni. Talán már meghaltam? Vagy mégrosszabb…

Hirtelen valami világosat láttam a messzeségben, ekkor jöttem rá, hogy nem is egy szobában vagyok, hanem inkább egy óriási színpadhoz tudnám hasonlítani ezt az egészet. A fény egyre csak közeledett felém, és egyre jobban láttam egy emberi alakot kirajzolódni. Egy női test volt, hosszú hajjal és földig érő fehér ruha volt rajta. Az arcát nem láttam, de késztetést éreztem arra, hogy megérintsem, mintha ismerném őt. Ismét megpróbálkoztam felállni, de persze sikertelenül. Egy pillanatra a fehér ruhás lány is megállt,mintha megtorpant volna, de aztán ismét felém közelített.

- Olivér – suttogta a nevemet, ismerős volt a hangja. – Magadhoz kell térned – hallottam ismét. De mit akarhat evvel, hogy magamhoz kell térnem? Hiszen magamnál vagyok.

- Nem… nem értelek – nyögtem halkan.

- Fel kell kelned, nem maradhatsz itt – jött még közelebb hozzám, ekkor rájöttem, hogy ki is ő valójában. Barbi volt az. Bőre csak úgy ragyogott, akár egy angyal úgy nézett ki. Soha sem láttam még ilyen gyönyörűnek. Nagy levegőt vettem és felé nyújtottam a kezem, úgy látszik újra bírtam mozgatni a végtagjaimat. Megragadta a kezeimet, de furcsa volt, nem éreztem őt.

- Nem érzem az érintésed – döbbentem le, mire ő elmosolyodott, abszolút nem is lepődött meg.

- Mi történik? – kérdeztem

- Minden rendben lesz – simított végig az arcomon. Hangja megnyugtató volt, szinte elhitette velem, hogy igaza van, pedig tudtam, hogy nincs így. – De ébredj fel drágám.

- Ez most egy álom? – kérdeztem

- Igen, mondhatjuk úgy is – válaszolt, de mire vissza tudtam volna kérdezni, hogy mit is akart evvel mondani, minden eltűnt körülöttem. Kis idő elteltével valami gép csipogását hallottam magam mellett. Lassan próbáltam kinyitni a szemeimet, hogy felmérhessem a terepet magam körül, de az erős fény érzékelésére reflexből visszacsukódtak. Vettem egy nagy levegőt és újra megpróbáltan ezennel sikeresen. Egy kórházi szobát véltem felfedezni magam körül, és a kezemből kilógó infúziós csövek is erre utaltak. Oldalra fordítottam a fejem, bár nem volt valami kellemes érzés, mert azonnal szörnyű fájdalmat éreztem az imént említett testrészembe. Viszont az ágyam mellett három megdöbbent szempárral találtam szembe magam. A srácok voltak azok, az iménti megdöbbentség pedig már áttért megkönnyebbüléssé. Én viszont nem tudtam, hogy mi van, hogy kerültem ide vagy, hogy mi is történt valójában….Kérdések ezrei sorakoztak a fejemben, és válaszokat akartam, méghozzá azonnal.

Kis idő elteltével már a vizsgálóban voltam egy orvossal az oldalamon. A srácok persze azonnal le támadtak a kérdéseikkel, de nem tudtam rájuk válaszolni, ugyanis nem vagyok biztos abban, hogy jól vagyok. Minden pillanatban beugrik valamiféle képkocka, amit nem tudok hova tenni. Először az hogy otthon vagyok Ya Ouval, majd dühösen elrohanok. Utána Barbi arca jelenik meg folyamatosan, de fogalmam sincs, hogy miért.

- Miért nem emlékszem Doktor Úr? – kérdeztem

- Nos, ez teljesen normális ilyen állapotban, valószínűleg pár óra és mindennel tisztában lesz, ugyanis semmi maradandó sérülést nem véltünk felfedezni. Ez úgymond olyan átmeneti amnézia – válaszolta.

- Kérem mondja el, hogy hogy kerültem ide,

- Na jól van, talán ez még segíteni is fog az emlékek visszahozásához. Ahogy a barátja elmesélte feldúltan távozott otthonról, majd egy jó darabig nem is tért haza. Ekkor indultak el az Ön keresésére. Végül valami barátnője házában találták meg eszméletlenül – mondta a orvos. Ekkor eszembe jutott az egész, ott volt Barbi, de vajon róla miért nem mond semmit?

- Barbi, jézusom, ugye jól van? Hol van? Látni akarom azonnal – pattantam fel az ágyról.

- Ki az a Barbi? – kérdezte az orvos.

- A barátnőm ő is ott volt velem mikor megtámadtak minket, Őt keresték, ugye nem…? – támadtam le a dokit.

- Megtámadták? Miről beszél? – döbbent le

- Két álarcos fickó, ott voltak a konyhában mikor kiindultam. Utána hallottam egy sikítást. – hadartam.

- Sajnálom Uram, de senki sem volt Önön kívül a lakásban

- Mi? De hiszen leütöttek, Barbival pedig kitudja mit csináltak, azonnal látni akarom – akadtam ki.

- Figyeljen, mikor a barátja utána ment senkit sem látott ott magán kívül. A leletek pedig bizonyítják, hogy legurult a lépcsőről, ez okozta a súlyos koponyasérülést. Valószínűleg ezeket a dolgokat csak beképzelte, ugyanis kómában volt majdnem három hétig, ilyenkor az emberek az álmokat eléggé élethűnek fogják fel, és úgy érzik, mintha valóban megtörténtek volna – nem hiszem el, kómában voltam. Három hét rengetek idő, én pedig biztos vagyok abban, hogy nem képzeltem be ezeket. Itt volt Barbi tudom, és azt is tudom, hogy óriási bajban lehet.

- Meg kell őt találnom, azonnal meg kell keresnem – indultam ki az ajtón, de még mielőtt kiértem volna egy szúrás szerű érzést éreztem a karomba, és azonnal nyugodtabbnak tűnt minden körülöttem, de még így is tudtam, hogy semmi sincs rendben és egyedül maradtam, ugyanis nem hisznek nekem.