2014. szeptember 26., péntek

19.rész - Elrabolva, de mégsem

Sziasztooook! Hát visszatértem, átgondoltam a dolgokat és nagyon hiányzott már Barbi és Olivér története. Viszont a dolgok most eléggé össze fognak zavarodni. Leginkább több Barbi szemszög lesz,mivel most többet fogunk hallani a családjáról, és annak múltjáról. De ebben a részben megértitek, hogy miért.  Remélem maradtak még olvasóim.És ha tetszett az új rész akkor kérem szépen jelezettek kommentben vagy akár chaten is! Köszönöööm. 

Barbi szemszöge
Sötétség. Ez az egy szó, ami eszembejut arról a helyről ahová kerültem. Nem tudom, hol vagyok, nem tudom miért vagyok itt, csak annyit tudok, hogy félek. Nem, nem a haláltól, hanem attól, hogy Vele történt valami. Hallottam, hogy elsült egy fegyver, és tudom, hogy Ő is ott volt a házban. Utána már csak egy zuhanás szerű hangra emlékszem, de úgyérzem ebből már következtethetek a legrosszabbra. Mégpedig arra, hogy Olivér meghalt. Egyszerűen kinyírták, és nem tudtam megakadályozni. Talán még túl könnyen veszem ezt az egészet, mert egyszerűen nem jut el a tudatomig a helyzetnek a súlya, az, hogy talán többé nem láthatom őt. Talán ez a fal amit magam köré építettem megakadályozza az érezelmeim bejutását, de nem volt más választásom. Erősnek kell lennem, mert van egy olyan érzésem, hogy ennek még közel sincs vége, és ezúttal nem hagyom magam bosszút állok Olivér végett, bosszút állok a szüleim végett, mert ennyivel tartozom nekik.
-  Jóreggelt Csipkerózsika – jött be egy fiatalabb fickó, legalábbis a hangjából ítélve úgy tűnt. Nem válaszoltam neki, csak mozdulatlanul ültem azon a tárgyon, amit ők ágynak neveztek.
- Na már meg sem szólalsz? – jött hozzám közelebb. Kezei a combomra vándoroltak és azokat kezdte simogatni. Féltem attól, hogy ez után még mire lesz képes, a sírás határán voltam, de nem törhettem meg, mert akkor csak mégjobban olyan dolgokra szánná el magát, amikre inkább gondolni sem mertem.
- Tudod nagyon izgató ez a senkitől sem félek álca, de sajnos ennél tovább egyenlőre nem mehetünk cica, a főnök épségben szeretne téged látni, ha érted mire gondolok – suttogta a fülembe. Ahogyan megéreztem büdös dohány szagú leheletét az arcom közelében a hányinger kapdosott. De belegondolva abba amiket mondott, minél hamarabb el kell innen tűnnöm. Pár perc múlva egy újabb férfi jött be az ajtón, és leszedte rólam a másikat. Valahogy mintha megnyugodtam volna egy kicsit. A két férfi veszekedni kezdett, majd a zaklatóm kiment.
- Ő, sajnálom – mondta a „kedves” srác.
- Mégis mit sajnálsz? – kérdeztem egy cseppet sem kedves hangnemben.
- A viselkedését, tudod Ő egyáltalán nem ilyen- mentegetőzött.
- Ja, gondolom mást már rég megerőszakolt volna – ezzel véget vetettem a köztünk lévő párbeszédnek, nem volt kedvem vele sem bájcsevegni. A gondolataim visszavándoroltak ahhoz az egy személyhez, akit tiszta szívemből szeretek. Olivér volt az oka annak, hogy erős maradtam, hiszen talán még egyszer majd újra találkozunk… Viszont Tamásék gondolom már halálra izgulták magukat, én pedig tehetetlenül egy cellába vagyok zárva, és arra várok, hogy mikor jutok ki innen, vagy ha nem is jutok ki, akkor mikor fognak velem is végezni, vagy talán még rosszabb…
***
Teltek - múltak a hetek és én még mindig bezárva csücsültem a zárkám egyik sarkában. Az időérzékem már teljesen összezavarodott, nem tudtam megkülönböztetni, hogy mikor van nappal és éjszaka, de már ehhez is hozzászoktam, mint ahogy ahhoz is hogy valószínűleg soha sem jutok ki innen. Gondolkoztam az öngyilkosságon, de nem adom meg ezeknek az embereknek azt az örömöt, hogy összetörni lássanak. Minden nap elmondom magamnak, hogy erősnek kell lennem, és hogy még van remény a szabadulásra. Most viszont furcsa érzésem van, hiszen minden reggel be szokott hozzám jönni az a srác, aki itt „dolgozik”, úgymond őriz engem, de a mai napon nem jött be. Az utóbbi pár napban kezdtem vele egyre többet beszélgetni, és rájöttem, hogy ő jó ember, nem tartozik ide. Biztos oka van annak, hogy ezek közé a mocskok közé került. Elmesélte, hogy azért tartanak még mindig itt mert a főnök nem érkezett meg, állítólag valami üzleti úton van. Na persze el tudom képzelni milyen üzleti úton lehet. A nagy gondolkodásaim közepette ajtócsapódásra lettem figyelmes. Egy idegen alak közelített felém idegesen, és felrángatott a helyemről.
- Na gyere te kis csitri, megérkezett a főnök – húzott maga után.
- De, de Áronnal mi történt? Miért nem Ő jött értem? – kérdezősködtem az idegentől.
- Csak nyugalom, időben meg tudsz majd mindent – zárta le ezzel a témát. Egy hosszú sötét folyosón mentünk végig, a folyosó végén pedig egy lépcső vezetett fel felé. Büdös dohos szag áradt mindenhonnan. A lépcső végén egy nagy vas ajtó előtt álltunk meg, megvártuk míg kinyissák, majd szó szerint a férfi belökött rajta. Egy nappali féle helyiségben kötöttünk ki. Bár a hirtelen fény bántotta a szemem és reflexből becsuktam őket. Lassan viszont megbarátkoztam a napsugarakkal és felmértem magam körül a terepet. Valóban egy nappaliban voltunk. A szoba közepén egy óriási fehér bőr ülőgarnitúra volt elhelyezve vele szemben pedig egy hatalmas plazma tv, házi mozival, és négy hangfallal körülvéve. A szobában négy óriási ablakon lehetett kilátni a tengerre. Várjunk csak…tenger? Hol a fenében vagyok?
- Hol vagyunk? – álltam fel és választ követeltem.
- Spanyolországban – hangzott el a válasz, egy számomra ismeretlen ember szájából. Megfordultam és egy középkorú, magas, kissé már őszes hajú férfit pillantottam meg. Nem volt valami félelmetes kinézete, valahogy rosszabbra számítottam. Valaki még volt mellette, és fel is ismertem azt az embert Áron volt az. Szóval semmi baja sincs neki. Legalább ez megnyugtatott.
- Pici kislány korod óta nem láttalak Barbi, nagyon szép lány lett belőled – a meglepetések sora egyre csak nőtt, hiszen ez az ember ismer engem, de én még soha életemben nem láttam.
- Ki, ki maga?  - hebegtem.
- Jaj, hát persze hogy is tudhatnád… - húzta az időt. – Én az apukád vagyok Barbi – válaszolt végül. Ledöbbentem.
-Őőő, ez valami tévedés, az én apám halott, autóbalesetben halt meg nem régen. Szerintem összekever valakivel – mentegetőztem.
- Ó igen? Valóban úgy gondolod? Akkor szerintem honnan vannak ezek? – nyújtott át egy köteg fényképet, és egy anyakönyvi bizonyítványt is. Elkezdtem nézni a képeket, és felismertem rajtuk valakit, valakit akit a világon a legjobban szerettem.
- De hisz Ő az anyám – elérzékenyültem, valóban ő volt a képeken, evvel az emberrel. És ahogyan tovább haladtam a képek nézegetésében megtaláltam rajta magamat is, még kis baba koromban, de mellettem feküdt még valaki, egy kisfiú. A férfi látta, hogy a fiút nézem a képeken.
- Ő a testvéred, ikrek vagytok. Persze kétpetéjűek, így nem hasonlítotok egymásra, de tudtommal már ismered őt – mondta, és közelebb jött hozzám.
- Ismerem? – kérdeztem vissza
- Én vagyok az – szólalt meg Áron az állítólagos apám háta mögül.
- Ez nekem sok – ültem le a fotelba. Nem hiszem el lassan húsz éves leszek, az életem pedig kész káosz. Most tudtam meg hogy van egy testvérem, és az anyám, akire mindig felnéztem hazudott nekem. Hazudott,pedig tudnom kellett volna a testvérem létezéséről. Tudnom kellett volna, hogy az ember akit tizenhat évig apának szólítottam valójában köze sem volt hozzám. Egy nagy hazugságban éltem. Tamásék biztos tudták ezt az egészet, de vajon miért nem mondták el? Miért kellett titkolózni? Miért? Miért? Miért?
- Jól vagy kislányom? – ült le mellém az apám akinek még a nevét sem tudom, és egyszerűen nem tudom megszokni hogy a lányának nevez.
- Kérem ne nevezzen a lányának én nem is ismerem magát – álltam fel a helyemről.
- Figyelj tudom, hogy ez most nehéz, de meg kell értened. Elég nagy lány vagy már ahhoz, hogy felfogd mi is ez az egész. – magyarázkodott.
-Hát már pedig nem értem, magyarázza meg, magyarázza meg miért ennyi idősen kell megtudnom, hogy nemis az igazi apámmal éltem, magyarázza meg miért csak most bukkan fel az életembe, gyerünk magyarázza meg – kiáltottam rá, és sírni kezdtem. – Tudja egy apa nem rabolja el a lányát, és nem tartja bezárva hetekig, szóval ez egy bazi nagy átverés, maga nem is az apám. Na és mi van Olivérrel? Maguk megölték a szerelmemet. Hol voltál akkor APA? Hol voltál mikor az embereid megölték őt? Mond hol voltál? – akadtam ki teljesen, és egy szúrást éreztem a mellkasomban, körülöttem pedig ismét elsötétült az egész világ…

5 megjegyzés:

  1. En nagyon orulok, hogy folytatod, es remelem most mar addig be nem fejezed mig vege nincs.! :)) :""D
    En legalabb is orulnek neki..
    Es remelem minel hamarabb rendezodnek a dolgok a blogba es nem hal meg mostmar senki sem.:")
    Es meg annyi, hogy imadom Oliver es Barbi tortenetet, es nekem is hianyzott.!
    A reszt pedig egyszeruen imadom.:)
    jaaj jonnek az ujabb sirasok ha folytatod.:"(
    Gyorsan koviit.! ♥♥♥

    VálaszTörlés
  2. Én is nagyon remélem,hogy nem fogod abbahagyni újra a bogod,mert nagyon jó! :D

    VálaszTörlés
  3. Sziaa!
    meglepi nálam:http://bythewaywayer1.blogspot.hu/

    VálaszTörlés