3. rész - Számíthatsz rám

Sziasztooook, meghoztam a 3. részt is, próbáltam izgalmas részt írni, hát remélem elnyeri a tetszéseteket. Olivér szemszögéből írtam az egészet. Ja,és nagyon köszönöm a komikat és a feliratkozókat, és nagyon örülnék ha ehhez a részhez is ugyanúgy kapnák pár véleményt, illetve örülnék a feliratkozóknak is. Köszönöm. :)

Viki :) 

Olivér szemszöge

A koncertet az Embertelen dal című számmal indítottuk, persze a sok hülyéskedés sem maradhatott el a számok közben, így volt az igazi a buli. Bár eléggé érdekes érzés volt az, hogy tudod, ezeknek a gyerekeknek nincs valójában senkijük, senki nem várja őket haza, nem tudják milyen az anyai és az apai szeretet. Biztosan van köztük olyan, aki egy bizonyos ideig élt a szüleivel, de a többségük már születésük óta itt nevelkedik. Igazából én elítélem azokat az embereket, akik eldobják maguktól a gyermeküket, szerintem ez nagyon nem helyes, mivel eléggé szörnyű körülmények közt nevelkednek itt. Ahogyan az a lány is, egyszerűen mióta találkoztunk kint a konyhában és próbáltam egy kicsit megismerni nem tudok másra gondolni. Ahogyan rám nézett, volt benne valami, valami egészen érdekes, magam sem tudom, hogy micsoda. Egy valamiben viszont biztos vagyok, hogy nem volt boldog, látszik rajta, hogy szenved, és lehet, hogy ez hülyén hangzik, de én nem akarom, hogy szenvedjen. Elég volt az a kis idő ahhoz, hogy rájöjjek arra, hogy nagyon törékeny lány és nem érdemli meg ezt az életet. Bárcsak tudnák tenni valamit, de hát nekem ebbe nincs beleszólásom sajnos. De mégis egészen elképesztő, hogy mennyi érzést váltott ki belőlem ez a találkozás a koncert közben is csak ő járt a fejemben és az, ahogyan szegény még megszólalni sem mert. Meg is láttam őt a nézők közt, ahogyan ott állt egyedül az egyik sarokban és megszeppent arccal figyelt minket. Egyszer csak viszont odament hozzá egy fiú, ahogyan láttam nem volt neki valami boldog, messziről úgy tűnt mintha veszekedtek volna. Komolyan nem kellett sok ahhoz, hogy lemenjek a szinpadról és elzavarjam mellőle. Láttam, ahogyan elkezdi őt piszkálni, rólam pedig tudni kell azt, hogy nem tűröm, ha bántanak valakit, aki nem érdemli meg, én azt egyszerűen nem tudom elviselni. Egy szerencséje volt a srácnak, hogy aztán abbahagyta és elment Barbi mellől.

 Egyébként, ahogyan észrevettem nem csak belőlem vált ki ilyen érzéseket ez az árvaházi látogatás, hanem a többiekből is, mindenki nagyon meghatódott, ahogyan a kicsi gyerekek köszöntöttek minket. A nagyobbak persze már tudták, hogy mi van, de azért rajtuk is látszott az a boldogság, amit talán mi okoztunk nekik. Lehet, hogy sokan nyálas popsztároknak képzelnek minket, de mi többek vagyunk, mi törődünk a rajongóinkkal, és a legfontosabb ugyanazok maradtunk, mint akik az X- faktor előtt voltunk, ugyan az a négy srác, akiknek buli az élet és akik azért zenélnek, mert szeretik azt csinálni, nem pedig mert azt kell csinálniuk.

Az utolsó számunkat adtuk elő a Little thingst, az utolsó sorokhoz érekeztünk, mikor azt láttam meg, hogy Barbihoz odamegy az a szipirtyó nőszemély. Valamit odasúgott neki Barbi pedig szomorúan nézett vissza rá. Szörnyen sajnálom ezt a lányt tényleg, nem tudom, fogalmam sincs, hogy mi történhetett vele, de még nem tette túl magát rajta, és az a kérdés, hogy valaha sikerülni- e fog neki.

- Köszönjük szépen, a Bythewayt láthattátok ma este. Csodálatosak vagytok, remélem még lesz alkalmunk újra koncertet adni nektek. – köszönt el a koncert végén Ya Ou. Utána pedig lementünk a színpadról és már készültünk is hazafelé. Ma már nem lesz több koncertünk, mindenki a barátnőjével, illetve a családjával tölti tovább az estét.  Szemeimmel Barbit kerestem el akartam tőle búcsúzni, hiszen azért mégiscsak bunkóság lett volna köszönés nélkül elmenni, de viszont hiába kerestem, sehol sem találtam meg. Fogalmam sem volt, hogy kit kérdezhetnék meg a hollétéről, ekkor viszont eszembe jutott az a lány, akivel Barbi volt a koncert közben, úgy tűnt jó barátok és őt meg is találtam éppen a többiekkel beszélgetett. Lépéseimet felgyorsítva közeledtem feléjük nehogy szem elől tévesszem őt is.

- Őőő.. szia, én Olivér vagyok, figyeld, tudom, hogy ez hülyén fog hangzani, hogy ilyent kérdezek, de hol van Barbi? Csak, mert láttam, hogy veled volt a koncert közben most meg egyszerűen sehol sem találom őt. – mondtam neki, szemmel láthatóan meglepte az, hogy a barátnőjéről kérdeztem, biztosan nem számított rá. Meglepődött arccal nézett vissza rám, közben pedig próbálta kinyögni a szavakat.

- Oli, szóval Barbi…tudod, nem engedte neki meg az a boszorka, hogy itt maradjon. Elküldte őt abba a szobába, ahol a büntetéseket töltjük le. Direkt csinálta, nem akarta, hogy Barbi még egyszer beszéljen veletek. – válaszolt a lány. Milyen egy idióta emberek vannak itt ez felháborító, csak azért is elküldi őt az utolsó számunk végén, hogy csak azért se lehessen szegény lány boldog. Ezt nem hiszem el… De nem adom fel, akkor is megkeresem, nem megyek el búcsú nélkül.

- Istenem az a bolond nőszemély. – szitkozódtam – De figyelj hogy is hívnak? – kérdeztem, mert nem akartam udvariatlannak tűnni.

- Lexi vagyok. – válaszolt

- Figyelj Lexi, segítened kell nekem, tudod nem akarok köszönés nélkül elmenni. Szóval oda tudnál vezetni ahhoz a szobához, ahol Barbi van? Tudom, hogy ez furcsán hangzik, hogy még csak ma ismerkedtünk meg, de engem érdekel, hogy mi van vele és láttam, hogy nincs jó passzban. És talán most láthatom utoljára, legalább tudni akarom, hogy nincs semmi baj. Remélem megérted. – mondtam Lexinek, ő pedig megértően nézett vissza rám és csak bólogatott.

- Figyelj tesó, nem szeretnék beleszólni, de neked barátnőd van, vagy rosszul tudom? – kérdezte Ya Ou. Igen, tényleg van barátnőm és szeretem is legalábbis azt hiszem, még ha nem is mindig mennek jól a dolgaink, de Barbira tényleg nem úgy tekintek. Persze aranyos meg nagyon szép lány, de csak a barátom, ha lehet ezt mondani fél nap ismeretség után.

- Tudom, Ya Ou, de ez most más – tudtam le ennyivel a helyzetet. És Lexi után indultam, aki mutatta az utat Barbi szobája felé. Furcsállottam, hogy a pince felé vettük az irányt, hiszen kinek lehet már szobája ilyen sötét és hideg pincében?

- Bocsi, de biztosan jó helyen járunk? – kérdeztem

- Igen, itt is vagyunk, mindjárt az első ajtó – válaszolta – Várj, itt a kulcs – dobta utánam az apró kis kulcsot, bát nem értettem, hogy minek is kell, hiszen csak nem tartsák bezárva őt. Oda sétáltam az első ajtóhoz, be volt csukva és csak egy kis rácsos rész volt a tetején, máshol nem lehetett rajta belátni az ajtaja pedig be volt zárva. Szóval tényleg, bezárták őt ide, egyedül, a pincébe, ez nem normális viselkedés, meg kell ezeket az embereket állítani. Benéztem a rácsokon és láttam őt, ahogyan mozdulatlanul fekszik az ágyon. Próbáltam őt szólongatni, de nem válaszolt, sőt meg sem mozdult ugyanúgy mozdulatlanul feküdt. Kezdtem megijedni, ezért gyorsan kinyitottam az ajtót. Egy pillanatra megálltam az ajtóban, hátha észreveszi, hogy itt vagyok, de semmi reakciót nem adott, ezért elkezdtem közeledni felé. Odaértem az ágyához, láttam, hogy alszik. Leültem mellé az ágyra, hiszen még így sem fogok szó nélkül elmenni, elmondom neki amit szeretnék, még ha nem is hallja meg.

- Hát szia Barbi, sajnálom, hogy az a boszorka nem engedett ott maradni végig, de azért így is örülök, hogy ott voltál. Igazából azért jöttem, hogy megmondjam, hogy örülök annak, hogy megismerhettelek és remélem, hogy még egyszer majd összefutunk valahol, biztos vagyok benne, hogy jó barátok lennénk. – mondogattam az alvó lánynak, majd ahogyan magam mellé tettem a kezem, véletlenül a lány kezéhez értem. Jéghideg volt a keze, megijedtem, nagyon, és azonnal megnéztem a pulzusát, alig volt tapintható. Próbáltam felkelteni, mivel más megoldás hirtelen nem jutott az eszembe, a telefonom sem volt nálam, hogy értesítetni tudtam volna a mentőket, de nem reagált semmire sem. Ugyanúgy mozdulatlanul feküdt az ágyon.

- Jézusom, mégis mit tettél magaddal te lány? – tettem fel a kérdést  idegesen, de persze nem jött rá válasz. Nem tudtam mit tegyek, fogalmam sem volt, erőm is alig volt ahhoz, hogy szóljak valakinek. Az ágy melletti asztalkán lévő gyógyszeres üvegre lettem figyelmes, azonnal felvettem és rájöttem, hogy üres.

- A francba Barbi, te megettél egy egész doboz altatót? – idegeskedtem tovább. Ennyi nem bírtam tovább várni, megfogtam a törékeny lányt és a karjaimba vettem őt, majd elindultam vele felfelé. Tudtam, hogy minden perc számít, ezért nagyon siettem. Nem akarom, hogy meghaljon, nem halhat meg.

- Barbi, figyelj, tarts ki oké? Nem hagyhatsz itt mindenkit, gondolj csak Lexire jó?  Ha túléled, megígérem, hogy soha nem hagylak el, mindig veled leszek, bármi történjen, számíthatsz rám, ígérem – mondogattam neki, pedig tudtam, hogy nem hall engem, de jól esett ezt így elmondani neki.  Már a folyosón voltunk, mikor a srácokat láttam éppen kifelé menni.

- Fiúk, várjatok, gyorsan hívjátok a mentőket – kiáltottam nekik.

2. rész - Találkozás

Na sziasztok, meghoztam a 2. részt, nagyon nagyon örülök a  pozitív visszajelzéseknek, imádlak titeket. Remélem ehhez a részhez is kapok pár véleményt, esetleg néhány feliratkozót is! Köszönöm:)

Viki :) 

- Patocska Olivér vagyok, de hívj csak nyugodtan Olinak. – mosolygott.

Szörnyen zavarban éreztem magam, Olivér még mindig mosolygott rám és az arcomat kémlelte, én pedig nem tudtam, hogy hová fordítsam el a fejemet. Bizonyára észrevett, hogy eléggé kellemetlenül érzem magam ebben a helyzetben, így elengedett, de még mindig nem hagyott magamra. Lehet, hogy azt hiszi néma vagyok, mert egy szavat sem tudok kinyögni, de félek, hogy értelmes dolog nem jönne ki a számon. Szemei ismét a vérző kezemre terelődtek, két kezével megfogta az enyémet és lassan maga felé húzta.

- Jaj, eléggé mély ez a seb. – állapította meg. Közben néha – néha rám nézett, majd körbenézett a konyhában, mintha valamit keresett volna.

- Öhm..nem tudod, hogy hol van az első segély doboz? – kérdezte. Én csak bólintottam egyet és elindultam a szekrény felé, ahol a dobozkát tároljuk. Miközben kerestem a szekrény kulcsot az asztalnál ücsörgő fiúra néztem, türelmesen ült a széken és várt rám. Észrevette, hogy néztem ezért újra megvillantotta mosolyát, én pedig szégyenlősen oldalra fordítottam a fejemet. Amint megtaláltam a kulcsot, kivettem a dobozt és visszaballagtam az asztalhoz. Olivér egyből felkelt mikor odaértem és a helyére ültetett. A konyhapulthoz sétált és bevizezett egy szalvétát, majd a kezemre helyezte, és lassan elkezdte róla letörölgetni a vért. Közben egyszer kétszer felszisszentem, ezt Ő is észrevette és gyengédebben törölgette a kezem. Mikor befejezte kinyitotta az elő segély dobozkát és kivette belőle a fertőtlenítőt, és egy pár cseppet ráfolyatott belőle a vattára.

- Ez most egy kicsit csípni fog – mondta halkan. Most jut el a tudatomig, hogy vajon mit is gondolhat rólam ez a fiú, vagy hogy egyáltalán ki ő és mit keres itt?

- Aúú – szisszentem fel és elhúztam a kezemet, mert ez a valami nagyon elkezdte csípni tényleg. A fiú csak mosolygott egyet a reakciómon, majd visszahúzta a kezemet.

- Legalább végre hallottam a hangodat – nevetett, ezen én is elmosolyodtam. Tényleg nem ismerem ezt a fiút, de már hosszú ideje ő az egyetlen ember, aki törődik velem. Tudom, hogy hülyeség mert jó ha tíz perce ismerem, de tényleg nagyon rendes tőle. Gondolataim Lexire terelődtek, már biztosan elkezdődött a koncert és ő már ott táncol az első sorban. Remélem remekül érzi magát. Erre gondolva mosolyognom kellett, és ezt Olivér is észrevette.

- Na, mi az? Mi olyan vicces? – kérdezte aranyosan. Válaszul csak megráztam a fejem, és néztem ahogyan ellátja a sebemet, kivett egy kisebb csomag kötszert a dobozból és óvatosan elkezdte a kezemre tekerni, tényleg úgy látszott mintha azt akarná, hogy semmi bajom ne essen, és hogy még a legapróbb dolgok se okozzanak nekem fájdalmat. Komolyan rengeteg szeretet van ebben a fiúban és ez látszik is rajta, nagyon szerencsés lehet az a lány, aki majd mellette talál rá a boldogságra.

- Elárulod nekem, hogy, hogy hívnak? – tette fel a kérdést és egyenesen a szemeimbe nézett.

- Barbi – válaszoltam alig hallhatóan, már tényleg nem akartam olyannak tűnni, mint aki egy szót sem tud kimondani. Közben Oli éppen befejezte a kötszer feltekerését a kezemre.

- Tessék, így már jó lesz – simogatta meg a kezem – Egyébként szép neved van – ült le mellém. Pár percig csend állt be közénk. Gyorsan felpattantam a helyemről, és folytattam a takarítást, hiszen a koncert végére készen kell lennem, mert különben még enni sem fogok kapni. Az üvegszilánkok felszedésével folytattam, mikor Olivér odajött felém.

- Ugye nem akarsz megint szilánkokhoz nyúlni? – kérdezte – Inkább majd én felszedem őket – gugolt le mellém és elkezdte szedegetni a szilánkokat. Nagyon meglepődtem nem számítottam arra, hogy még ebben is segíteni fog.

- Miért segítesz nekem ennyit? – tettem fel a kérdést egy kicsit félve.

- Mert segíteni szeretnék neked, és mert nincs okom veled bunkózni, hiszen nem ártottál nekem. – válaszolta magabiztosan. Én csak elmosolyodtam rajta ismét , majd ő is követte a példámat.

- Miért sírtál? – szalad ki a száján a kérdés. Biztos vagyok benne, hogy már az elejétől kezdve tudni szeretné, csak nem mert rá kérdezni. Lassan rám szegezte tekintetét és megint csak egymást bámultuk.

- Semmi… csak, tudod.. – kezdtem el a mondandómat, de egy másik fiú hangja megzavart minket.

- Oli, Olivér hol vagy? – kiabált végig a folyosón. Oli bocsánatkérően nézett vissza rám, és a hang irányába indult.

- Gyere itt vagyok a konyhában. – mondta a fiúnak. Egy magas fekete hajú srác volt az, egy kis kínai beütéssel.

- Haver, már mindenhol kerestünk már vagy negyed órája el kellett volna kezdeni a koncertet. Mégis merre jártál? – kérdezte tőle, majd Oli háta mögé pillantott és meglátott engem, utána egyből visszanézet Olira, majd kérdően nézett ránk. Na de várjunk csak szóval, ők az énekesek abból a bandából Oli is? Miattam késik a koncertjükről, ezt nem hiszem el.

- Ja igen, milyen udvariatlan vagyok. Barbi bemutatom neked Ya Ou-t, ő is a banda egyik énekese. – integetett nekem Ya Ou. Én felkeltem a földről és lassan odamentem hozzájuk. Villantottam egy mosolyt Ya Ou felé, amit viszonzott is egyből. Látszott rajta, hogy félre értett valamit, úgy nézett ki, mint aki eléggé kellemetlenül érzi magát. Jézusom biztos azt hitte, hogy mi ketten…

- Na de Oli mennünk kéne, mert már eléggé türelmetlenek odabent. – mutatott a terem ajtaja felé. Oli visszafordult felém és csak nézett engem.

- Gyere menjünk be, hiszen gondolom te is jössz a koncertre nem? – nézett rém felvont szemöldökkel. Olyan rossz azt mondani, hogy nem mehetek, mert takarítanom kell ezt a koszos konyhát, mert különben még jobban megkeserítik az életemet, de hát ez az igazság.

- Nem mehetek – mondtam egyszerűen. Oli egyre kíváncsibb arcot vágott, tudni akarta az okát a nemleges válaszomnak.

- Már miért ne jöhetnél?

- Mert takarítanom kell, különben…különben még rosszabb lesz – hajtottam le a fejemet, gondolom nem értette, hogy mi lesz rosszabb. – Tudod büntetésben vagyok, mert történt valami még mielőtt jöttetek volna, és ha most bemegyek és nem csinálom meg, amit mondtak, akkor ezek még jobban megkeserítik az életemet. – magyaráztam, majd lassan ránéztem a srácokra. Döbbenten néztek rám, szerintem egyikük sem gondolta volna, hogy ilyen rabszolgasors van bármelyik árvaházban is. De hát mit lehet tenni.

- Szépen velünk jössz, elintézzük nem lesz semmi baj – mondta Oli, és még mielőtt ellenkezni próbáltam volna Ya Ou-val ketten megfogtak és az előadóterem felé húztak. Mikor odaértünk kinyitották az ajtót, mind a ketten belém karoltak és úgy léptünk be hárman a terembe. Ahogyan sejtettem, sikerült a középpontba kerülnöm, pedig nem szerettem volna, most inkább a háttérben maradni, de hát persze hogy le kellett ejtenem a poharat, és persze hogy a Bytheway énekesének kellett engem észrevennie. Most aztán meg lesz a téma, de előtte túl kell élnem a nevelővel való találkozást.

Ya Ou elengedett, így már csak Oli tartott engem, odasúgta, hogy most odajön velem a nevelőhöz és elrendez mindent, annak érdekében, hogy maradhassak a koncertjükön. Kétlem, hogy sikerülni fog neki, szerintem még nagyobb balhé lesz csak. Amint észrevett a célszemély egyre dühösebb szemekkel nézett rám, de Olivér nem hátrált meg, biztos volt a sikerében, na persze ő nem ismeri ezeket az embereket, szóval azért gondolta, hogy majd minden simán menni fog.

- Te meg mit keresel itt? Nem a konyhában kéne lenned? – nézett rám lenézően a hárpia. Én teljesen ledermedtem nem mertem neki visszabeszélni, az előbbi kirohanásomat sem értem, komolyan kezdek itt megőrülni lassan.

- Na, mi van, elvitte a cica a nyelvét? -  nevetett ki gúnyosan

- Tudja, szeretném ha Barbi is itt lehetne a koncertünkön, mi nem teszünk kivételt és szeretnénk, ha mindenki jelen lenne és gondolom ez neki is nagyon jól esne, szóval kérem, had maradjon itt. – állt ki mellettem Oliver, hihetetlenül aranyos volt tőle ez az egész. Amint elmondta a mondandóját próbált meghatóan nézni a nevelőre, hát ha meglágyul a szíve, közben éreztem, hogy megszorítja a hátam mögött a kezemet. Végül pedig a szeme sarkából rám pillantott és egy nyugtató mosolyt küldött felém, mert csak úgy remegtem az idegességtől. A nevelő gonosz szemekkel először Olira, majd rám nézett, majd sóhajtott egy nagyot.

- Na jó legyen, maradhat. – válaszolta. Egyszerűen nem hittem a fülemnek, szóval ezt a boszorkát is meg lehet törni. – De ezt az egészet  csak végette engedtem meg, neked koncert után folytatnod kell a munkát és ne feledd utána hová kell menned. – mondta szigorúan, miután Oli elégedetten elment mellőlem a fiúkhoz, mert már kezdeni fognak. Én pedig csak félve bólintottam az utasítására. A színpad felé néztem és láttam, hogy a fiúk már sorakoztak, Ya Ou éppen a zenésszel egyeztetett, gondolom azért, hogy melyik számmal kezdjenek. Mikor megbeszélték ő is odaállt a többiek mellé.

- Nagyon örülünk annak, hogy itt lehetünk, csodálatos emberek vagytok, erősek, bátrak, kitartóak és még sorolhatnám. Nem mindenki képes erre, szóval ez a koncert most csak nektek fog szólni. – mondta el a beszédjét Oli, közben pedig néha, néha összeakadt a tekintetünk, nem sikerült előre mennem, de legalább itt lehetek, már ez is csoda. A fiúk hatalmas tapsot kaptak és már kezdték is a koncertet az első dalukkal.

Trailer

http://youtu.be/gHMMhoaLzcY

1. rész - Tönkretett este

Hali! Na meg is hoztam az első részt, remélem tetszeni fog. Nagyon örülök a feliratkozóknak és a pipáknak is! Remélem ez a rész elnyeri a tetszéseteket, és nagyon örülnék pár kominak is és persze még több feliratkozónak. :)

Viki :) 

Nos, a karácsony napja nálunk gyorsan elment, nem volt semmi meghitt ünnepség, semmi ajándék és a legfontosabb hogy semmi szeretet. Pedig én reménykedtem, hogy legalább ezen a napon egy kicsit normálisabban fog mindenki viselkedni, de nem. Márk és a bandája ugyanúgy piszkált, mint ahogy eddig tették. Tudniillik Márk az itteni nagymenők közé tartozik, és mindig kiszúrnak valakit, akivel úgy gondolják, hogy lehet játszadozni, hát most én lettem az áldozat, ezért inkább hamar felmentem a szobámba, avval az indokkal, hogy nem érzem jól magam.

 Reggel álmosan keltem ki az ágyamból, nem sokat aludtam az éjjel. Gondolkodtam, mégpedig azon, hogy mi lesz, hogy mi lesz ezek után, mivel itt az árvaházban is maximum csak 19 éves koromig maradhatok, utána már el kell tartanom magam, hiszen senkit sem fog érdekelni, hogy mi van velem… nem mintha most annyi mindenkit érdekelne. Oké Lexin kívül az egyik takarítónő az, aki normálisan bánik az itt lakó árvákkal és normálisan bánik velem… de a többiek, erről inkább majd később.

- Ébresztő lányok. Tíz perc múlva lent akarlak titeket látni a konyhában. – rontott be az ajtón ordibálva az egyik nevelő. Gondolom, megint takarítanunk kell vagy valami.

- Lexi, hahó ébredj fel mennünk kell. – feküdtem mellé és meg simogattam hosszú barna haját.

- Nem akarok felkelni. – húzta magára még jobban a takarót. Hát igen el is hiszem, hiszen még csak reggel 7 óra és szombat ilyenkor kilencig szoktak általában hagyni aludni, de úgy látszik akadt biztosan valami munka.

- De muszáj, tudod ma ki az ügyeletes… - súgtam oda neki

- Jézusom tényleg – pattant ki egyből az ágyból Lexi és egyből a szekrény felé vette az irányt. Egyébként nem volt valami sok ruhánk csak egy ilyen otthoni ruha meg persze ha ránk sóznak valami munkát akkor abban is dolgozunk, és még pár darab ruha amit úgy örököltünk az idősebbektől. Úgyhogy gyorsan felkaptunk pár rongyot és már mentünk is a megbeszélt helyre.

A konyhában már ott várt a nevelő két felmosóronggyal a kezében. Már tudtuk, hogy mi vár ránk. Igazából, aki nem csinálja meg a feladatot, amit kap az büntetésben részesül és egyikünk sem akart lemaradni az esti koncertről, így nekikezdtünk a feladatoknak. Kezdtük gyorsan az árvaház padlójának felmosásával, majd mikor dél körül készen lettünk elkezdtük az előadótermet kitakarítani.

- Na, itt aztán lesz meló, nem is kicsi. – ültem le az egyik székre.

- Nem igaz, hogy most kell kitalálniuk, hamarabb nem tudták, hogy takarítani kell itt is? – idegeskedett Lexi. Már nagyon izgatott az esti koncert végett, ahogyan én is kezdek egy kicsit izgulni, hogy mi lesz.

- Nyugi na, kitakarítunk és mehetünk készülődni. – nyugtatgattam. – Figyelj, először mondjuk, seperjük fel a padlót, aztán felmosunk és utána már készen is vagyunk. Aztán pedig csikidam ugye tudod? – kérdeztem és próbáltam egy kicsit jobb kedvre deríteni. Ez a csikidam szó azt hiszem, hogy ez egyik számukba van a srácoknak és Lexi egyfolytában azt hajtogatja.

- Köszönöm, hogy vagy nekem. – ölelt át.

- Nem Lexi, én köszönök. Mindent. – válaszoltam rá. – Na de kezdjünk neki, mert soha nem leszünk készen és akkor mégis hol fognak fellépni a fiúk?

- Na jól van kezdjünk neki. – válaszolta

Körülbelül fél ötre készen is lettünk mindennel. A nevelő még le ellenőrzött, legalább hússzor mindent, majd mikor úgy látta, hogy már eleget szenvedtünk elengedett minket készülődni.

A fürdőszobát vettük célba, majd miután lemosakodtunk elkezdtük egymást kisminkelni. Csak ilyen alkalmakkor használunk sminket máskor felesleges. Van egy ruhám, amit valami ilyen eseményre tartogattam azt hiszem, ezt még otthonról hoztam el ez volt az egyetlen dolog, amit megengedtek elhozni, na meg persze a plüssmacim. De ez a ruha nagyon fontos számomra, mivel az anyukámé volt. Azon az estén viselte, mikor megismerkedett apuval, és kitudja talán még nekem is lehet, hogy szerencsét hoz, bár erősen kétlem, hogy majd egy árva, szegény, és egy ilyen lányra fognak felfigyelni, mint én vagyok. De hát próba szerencse.

Mikor már a hajunkkal is készen voltunk, felkaptuk a ruhánkat. Lexinek egy piros egész ruhácskája volt körülbelül térd fölé ért a szoknyája. Nekem pedig egy egyszerű fehér egész ruhám volt az is körülbelül térd fölé ért, hátul volt rajta egy kicsi kivágás, de nem volt túl feltűnő.

Mire elkészülődtünk már 6 óra volt és a koncert pedig hétkor kezdődődik.

Beléptünk a szépen feldíszített terembe. Igen, ilyenkor próbálnak kitenni magukért az itt dolgozók, hogy a vendégek ne lássák meg, hogy valójában milyen körülmények között élünk. Na de a lényeg az, hogy minden szempár ránk szegeződött, valószínűleg azért, mert még nem láttak minket ennyire kirittyentve. Bevallom kicsit kellemetlenül is éreztem magamat, nem nagyon szeretem, ha mindenki engem bámul. Pedig régen épp az ellentéte voltam a mostani önmagamnak. Mindig a középpontban szerettem volna lenni és hát a régi sulimban ott is voltam. A suli legmenőbb sráca volt a barátom és „remek” barátnőim voltak. Minden meg volt, amit csak akartam, talán ez is volt a gond. Akkor még nem gondoltam arra, hogy mi lenne, ha minden csak úgy simán elveszne. Mikor pedig megtörtént a tragédia az állítólagos barátaim elfordultak tőlem, a barátom is szakított velem, én pedig észhez tértem. Nem hiába mondogatták a szüleim, hogy próbáljak meg mással barátkozni, meg igazából a barátom Andris sem jött be nekik nagyon, és hát igazuk is volt, csak a pénzem végett voltak velem. A szüleim orvosok voltak, így hát nem volt problémánk a pénzel soha és hát sokan ezt ki is használták. Ha visszagondolok olyan emberekre vesztegettem el az időmet, akik nem is érdemlik meg azt, hogy bárki is törődjön velük. De sajnos ez már a múlt, és az is marad.

Na szóval visszatérve a jelenbe, még mindig néztek minket, de legfőképpen Márk és a majmolói. Kezdett eléggé idegesíteni ez a helyzet, biztosan tervez valamit. Lexivel leültünk a terem másik felébe jó messzire Márkéktól és elkezdtünk beszélgetni. Megvitattuk, hogy mit fogunk kérdezni a srácoktól és, hogy biztosan az első sorban fogunk állni. Én mondjuk megelégedtem volna, ha messzebbről figyelhetem őket, de hát Lexi kedvéért előre megyek én is.

Még körülbelül fél óránk volt a koncertig a teremben egyre jobban eluralkodott a türelmetlenség. Már mindenki nagyon várta a mai estét.

- Megyek, hozok valamit inni oké? – kérdezte Lexi.

- Persze menj csak. – válaszoltam. Lexi éppen hogy kiment az ajtón Márkék egyből felém vették az irányt.

- Ó, a mi kis Barbie babánk hogyan kicsípte magát… csak nem tetszeni szeretnél az egyik fiúnak? – kezdett el buzerálni. Én csak hallgattam, egy szót sem szóltam vissza. Bezzeg ilyenkor egyik nevelő sincs bent.

- Nézz már magadra úgy nézel ki, mint egy szakadt ribanc. – mondta gúnyosan, és elkezdett a hajammal szórakozni. - Senkinek sem tetszel Barbika, szánalmas vagy, kár is lenne próbálkoznod. – gúnyolódott tovább. Én csak tűrtem, hogy miket vág a fejemhez, de legbelül nagyon rosszul esett még azt a kis önbizalmamat is megöli, ami eddig megmaradt. Szemembe ismét könnycseppek gyűltek és ezt Márk is észrevette.

- Jaj, csak nem sírsz? Fáj az igazság ugye? – kérdezte

- Menj a fenébe. – mondtam neki alig hallhatóan.

- Mit mondtál? – kérdezte, de én nem válaszoltam rá. – Gyerünk, válaszolj ribanc. – kiáltott rám, amitől összerezzentem. Nem adta fel és felrántott a székről, kezdtem én is egyre jobban ideges lenni. Márk elkezdett fogdosni, és egyre csak feljebb húzta a ruhámat, közben pedig a nyakamra tapasztotta a száját.Nem akartam magamat hagyni megalázni, vagy esetleg hagyni, hogy bármi más történjen, ezért hamarabb cselekedtem. Arra gondoltam, mit apám tanított, igen tanítatott velem önvédelmet, mivel úgy gondolta még szükségem lehet rá, hát most itt a megfelelő pillanat, hogy hasznosítsam a tudásomat. Ökölbe szorítottam a bal kezemet és lendületből egy nagyot odacsaptam neki. Orrából egyből folyni kezdett a vér és döbbentem néztek rám. Persze pont ebben a pillanatban lépett be a nevelő a terembe. Azonnal hozzánk sietett, először megnézte a földön fekvő fiút, majd mérgesen rám szegezte a tekintetét. Lexi is éppen most jött vissza, két pohár mentes vízzel a kezében.

- Mit történt fiatalok? – tette fel a kérdést a nevelő.

- Megütött ez a kis szajha. – mutatott rám Márk.

- Valóban így történt Hunyadi? – kérdezte szigorúan és elindult felém.

- Igen, de ő kezdte elkezdett piszkálni meg fogdosni, meg kellett magam védeni. – válaszoltam idegesen.

- Csak találgat, bárkit megkérdezhet, hogy nem így történt. – vágott közbe Márk. Na igen, itt megint csak én leszek a felelős, mivel senki sem fog Márk ellen mondani semmit sem, mert mindenki fél tőle. És tényleg így történt, mindenki az ő pártjára állt.

- Elegem van. Elegem van, mindenből és mindenkiből. El akarok menni innen. – akadtam ki teljesen.

- Hogy micsoda? – kérdezte a nevelő

- Jól hallotta, magát is utálom, mindannyiukat utálom egy csepp érzés sincs magukban és ráadásul úgy bánnak velünk, mint a kutyákkal, most bezzeg eljátsszák, hogy mennyire nagylelkűek meg minden. De mindenki tudja, hogy ez nem így van. Mit gondol, vajon hányan tudnak arról, hogy verik a kisebb gyerekeket? Mert szerintem nem sokan az biztos. – vágtam a fejükhöz a szavakat, nem is gondolkodtam csak úgy jött belőlem. Úgy éreztem megőrülök, ha ezt még egy napig magamban kell tartanom. A nevelő haragosan nézett rám és a hajamnál fogva kicibált a teremből egyenesen a konyhába.

- Most aztán túl mentél minden határon kisasszony. Hogy mersz velem így beszélni? – szidott le és még jobban elkezdte tépni a hajamat.

- Engedje el, ez fáj. – könyörögtem

- Nagyon helyes, nagyon helyes. De ugye tudod, hogy ezt nagyon meg fogod bánni? Egy hónap szobafogság és minden házimunka a tiéd, ja és nem a te szobácskádba leszel, hanem a pincében és csak akkor jöhetsz ki, ha én azt mondom. Megértetted? – kiáltott rám mérgesen. Tudtam, hogy nem fogom megúszni.

- I-igen – dadogtam.

- Ja és a koncertre sem jöhetsz, itt fogod szépen takarítani a konyhát, koncert végére csillogjon minden. – utasította. Komolyan ebbe a nőbe tényleg nincs semmi emberi érzés. Egy gonosz hárpia. Nem teheti meg, azt hogy nem enged el a koncertre.

- Mi? De kérem, a koncertre had menjek el, nagyon kérem. – könyörögtem sírva.

- Szó sem lehet róla. – ezzel lezárta a beszélgetést és magamra hagyott. Nem hiszem el, pedig már annyira vártam, de úgy látszik nem kellett volna ennyire beleélnem magam… Pityeregve neki kezdtem a takarításnak a hófehér ruhámból szürke lett. Úgy nézhettem ki, mint Hamupipőke, akit a gonosz mostoha fogva tartott..

Már vagy fél órája  súroltam a padlót ugyan azon a helyen, a fiúk biztosan már itt vannak. Lassan a koncert is elkezdődik. Nem baj legalább Lex boldog lehet.

Furcsa zajokat hallottam a folyosó irányából, így elindultam arra felé, valaki járkált, mintha keresne valamit. Sötét volt így csak nagyjából az alakjából tudtam megítélni, hogy egy férfi bóklászik erre felé. Próbáltam észrevétlen maradni, de persze volt olyan szerencsém, hogy kiejtettem a kezemből az egyik poharat, ami a földre esett és összetörött. A fiú azonnal elindult a hang irányába és pár perc múlva már ott állt felettem.

- Valami gond van? – kérdezte kedvesen. Nem mertem ránézni sem és visszaszólni se, csöndben szedegetem az üvegszilánkokat, mikor az egyik megvágta a kezemet.

- Aúú, hülye szilánkok. – szitkozódtam és egyből a sebet kezdtem el nézegetni. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a fiú leül mellém a földre, kezével leveszi az enyémet a sebről és egy szalvétával letörli a vért róla. Még mindig nem mertem a szemébe nézni, nehogy meglássa a kisírt szemeimet. Inkább a földet bámultam.

- Na gyere, lemossuk hideg vízzel úgy jobb lesz. – mondta és felállt. Látta, hogy nem nagyon akarok elmozdulni a helyemről, így két karjával gyengéden átfogta a derekamat és felhúzott. Maga felé fordított, de kezei még minden a derekamon pihentek. Úgy gondoltam veszem a bátorságot és rá nézek, hiszen semmi baj nem lehet belőle, maximum megijed tőlem. Ránéztem és egy szőke hajú aranyos srác mosolygott vissza rám, szemei csak úgy ragyogtak, haja tökéletesen be volt állítva, és ahogyan mosolygott kivillantotta a vámpír fogacskáit.  

- Patocska Olivér vagyok, de hívj csak nyugodtan Olinak. – mosolygott.

Prolológus

Na hát sziasztok! Ez a második blogom, remélem tetszeni fog, ez most ByTheWay-es blog lesz.

 Nemsokára itt a karácsony, ez az - az ünnep, mikor együtt a család, mikor együtt ültök le az asztalhoz, mikor alig várod, hogy együtt díszíthessétek fel a gyönyörű karácsonyfát és mikor egyszerűen csak örültök annak, hogy vagytok egymásnak és csak egyszerűen szeretitek egymást.

Nos, nálam ez többé már nem így van… én már nem ülhetek egy asztalhoz a családommal már nem mondhatom el nekik  mindennap, hogy mennyire szeretem őket, többé már nem…

Ez lesz az első karácsonyom itt az árvaházban és már lassan egy éve annak, hogy nincsenek velem a szüleim és a húgom. Még mindig nem dolgoztam fel a történteket, mivel tudom, hogy az egész az én hibám volt, nagyon csúnya dolgokat vágtam a fejükhöz azon az estén, de ezen már nem tudok változtatni. Senki sem tud változtatni rajta. Egyszerűen egyedül maradtam, egymagam a nagy világban, és nem tudom, hogy mihez kezdjek. A sors fintora pedig csak az, hogy én túléltem, pedig egyedül nekem kellett volna meghalnom nem pedig nekik. A húgom csak 8 éves volt, még előtte ált az egész élet, akárhányszor erre gondolok könnybe lábadnak a szemeim és legszívesebben ordítanék egy nagyot, de lehet, hogy még az sem segítene…

-  Barbi, Barbi, Barbi… - szaladt oda hozzám a barátnőm Lexi. – Ugye nem sírtál megint? – kérdezte szomorúan, de én csak megráztam a fejem. Lexi az a lány, aki mindig segít, ha valami baj van, ő már kiskorától itt nevelkedik és mondhatni, hogy már hozzászokott az itteni élethez. Egyébként Lexi tizenöt éves a szülei elhagyták mikor még csecsemő volt, igazából mást nem is nagyon tudok róla… valahogy soha nem mesél többet. Igaz, hogy Lexi fiatalabb nálam, mivel én tizenhét vagyok, de ő az egyetlen ember ezen a helyen, aki megért, és akivel egy kicsit el tudom feledni a gondokat.

- Na, hallottad a jó hírt? – kérdezte kíváncsian, majd leült mellém az ágyra.

- Nem, milyen jó hírt? – kérdeztem vissza én is és egy kicsi kíváncsiságot mutattam felé, bár egyébként abszolút nem érdekelt a dolog.

- Tudod, van az a műsör az a X- Faktor, na és ott volt egy fiúcsapat az a neve, hogy ByTheWay és képzeld, el eljönnek ide, hozzánk karácsony második ünnepén azért, hogy koncertet adjanak nekünk. Fel tudod ezt fogni? – kezdett el ugrálni, hihetetlen nem láttam őt soha ennyire boldognak talán még soha sem. Tudom, hogy sokszor belógott a nevelők szobájába csak azért. hogy megnézhesse ezt a csapatot a tv-ben és mindig csak róluk beszélt és most teljesül az álma. Szóval a ByTheWay idejön, hát kezd érdekelni, hogy mi lesz, bevallom tényleg aranyos tőlük hogy eljönnek hozzánk, úgy hogy biztosan ott leszek a koncerten.